Olosz Katalin

Szabó Sámuel, a nagyenyedi Bethlen Kollégium egykori diákkönyvtárosa

A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban – nemkülönben Erdély többi protestáns iskolájában – nemzedékrõl nemzedékre hagyományozódó, iskolatörvényekkel szabályozott gyakorlat volt a könyvtár felügyelõ tanára mellé diákkönyvtárost, bibliothecariust rendelni. Ezek a diákkönyv­táro­sok állították össze a könyvtár katalógusát, õk rendezték a beérkezett könyveket, intézték a kölcsönzéseket, vigyáztak a kiadott könyvek visszaszerzésére, vagyis a felügyelõ tanár irányításával õk végezték a mindennapi könyvtári munkát. Rendszerint a felsõ éves kiváló tanítványok sorából választották ki õket, akik többnyire más tisztségeket is viseltek a kollégiumban. Vita Zsigmond egyik írásából tudjuk, hogy a gyulafehérvári-nagyenyedi kollégiumban a könyvtárosok kinevezésérõl, kötelességeirõl elsõ ízben II. Rákóczi György rendelkezett 1656-ban kiadott iskolatörvényében, s attól fogva az iskolai tisztségviselõk kötelességét és munkakörét megszabó kollégiumi törvények a könyvtárosok feladataira nézve is rendelkeztek. A könyvtárfelügyelõ tanárok rendszerint ingyen végezték a felügyelet munkáját, fizetést csak a bibliothecarius kapott, akire nemcsak a munka dandárja hárult, de anyagi felelõsség is.

A diákkönyvtáros legfõbb nyeresége azonban nem az anyagi juttatás volt, hanem az a szellemi többletbevétel, amelyet a könyvek világa jelentett mindenkoron az érdeklõdõ diáknak. „A könyvekkel való foglalkozás [...] – mutat rá Vita Zsigmond elõbb említett cikkében – mindenképpen gazdagította a bibliothecarius tudását, fokozta könyvszeretetét és munkássága hatással volt kortársaira, sõt magára a korabeli tudományos életre is”, hisz a diákkönyvtáro­sokban „a korabeli értelmiségnek azt a részét ismerhetjük fel [...] melynek a legtöbb közvetlen kapcsolata volt a tudományos élettel, amely leginkább ismerte és becsülte korának könyveit”.[1] A Vita Zsigmond által összeállított enyedi bibliothecariusok névsorában, mely az 1676 és 1848 közötti idõbõl 46 diákkönyvtárost nevez meg, az utolsónak említett Szabó Sámuel pályája, tevékenysége által próbáljuk meg a következõkben iskola és könyvtár meghatározó szerepét felvázolni, a könyvtári munka tapasztalataiból sarjadó értelmiségi habitus formálódását és kiteljesedését megragadni.

Szabó Sámuel a jogtani osztály diákjaként 1848-ban vette át a diákkönyvtáros szerepkörét az õt megelõzõ Demeter Samutól, a késõbbi zágoni lelkésztõl. Akárcsak Vita Zsigmond névsorában, Szabó utolsó volt azok között a bibliothecariusok között is, kik a Bethlen-fõiskola régi könyvtárát még teljes épségében, nagyszerûségében ismerhették az 1849 januárjában bekövetkezett szörnyû pusztítás elõtt.

A forradalom és szabadságharc eseményei azonban nemcsak a könyvtár történetében húztak éles határvonalat, Szabó Sámuel pályaívét is alaposan módosították: a kitûnõ diák a kollégium padjaiból – rövid tüzérségi kiképzés után – egyenesen a szabadságharc forgatagába került. A szabadságharc bukása után egy ideig bujkált, majd nevelõsködött, és közben tanult a pesti egyetemen. Külföldi egyetemi tanulmányok következtek Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban, aztán 38 évi tanárkodás: tíz éven át (1858–1868) a marosvásárhelyi református kollégiumban természettudományi tárgyakat és magyar irodalomtörténetet tanított, majd ugyanezeket a tantárgyakat a kolozsvári református kollégiumban (1868–1896). Innen vonult nyugalomba 1896-ban. Hetvenhat éves korában, 1905. január 1-jén Kolozsváron érte a halál.[2]

Szabó Sámuel életének eseményei – a szabadságharc, a nevelõsködés és külföldi tanulmányainak évtizednyi idejét leszámítva – Erdély három református kollégiumához kapcsolódnak. A látszatra eseménytelen életutat, a közel negyven éven át folyó oktató-nevelõ munka mindennapjait azonban mozgalmassá tette Szabó Sámuel sokirányú, eleven érdeklõdése, szerteágazó tevékenysége: tankönyvírástól a gyümölcstermesztésig, természettudományos kutatómunkától a múlt búvárlásáig, iskolatörténet- és tantervkészítéstõl népköltészeti gyûjtõmozgalom szervezéséig, egyházi és iskolai ügyekben folytatott hírlapi csatározásoktól diákönképzõkörök irányításáig, a szabadságharc történetének kutatásától lapszerkesztésig, tudományos, gazdasági és kulturális egyesületekben való tevékeny részvételtõl a borászatig, bibliofíliáig a legkülönbözõbb szakterületeken bukkan fel neve – jelezve viselõjének enciklopédikus mûveltségét csakúgy, mint a 19. század egymásra torlódó eszmei áramlatainak, társadalmi-gazdasági-kulturális törekvéseinek kihívásait. E sokirányú érdeklõdés miatt tevékenysége el is aprózódott, olyannyira, hogy egyik szaktudomány terén sem alkotott kimagaslót. Ahogy egyik életrajzírója fogalmaz: „Irodalmi munkássága sokoldalú volt, mint mûveltsége, de erejét széttöredeztette azokban az iskolai, egyházi, politikai, társadalmi és városi küzdelmekben, melyek annyi jóravaló erõt morzsolnak szét.”[3] Következésképpen nevét jószerével egyik szaktudományi ág sem tartja számon, noha szerteágazó munkálkodásában három-négy kristályosodási góc is felfedezhetõ.

Életmûvének folyamatban lévõ feltárása során úgy tûnik, legjelentõsebb népköltészeti gyûjtõtevékenysége, tanítványai folklórgyûjtõ munkájának megszervezése és irányítása, melynek eredményeként Kriza János Vadrózsákjához mérhetõ gyûjtemény keletkezett s maradt – sajnos csak részben – az utókorra.

Számottevõ Szabó Sámuel munkássága a természettudományok mûvelése terén is, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az önkényuralmi korszak idején, az elmaradott magyar gazdasági élet tudományos aládúcolásának érdekében mozgósítja Nyugat-Európában szerzett modern kémiai ismereteit és felkészültségét.

A következõ pólus, ami köré begyûrûznek Szabó Sámuel kisebb-nagyobb írásai: az iskola- és nevelésügy problémái, amelyek védelmében nem kímélt sem idõt, sem energiát, jóllehet ezek a küzdelmek sok csendes, alkotómunkára alkalmas órától fosztották meg.

Végül, de nem utolsósorban e szerteágazó tevékenység útvesztõiben kirajzolódik még egy terület, melyen Szabó Sámuel munkásságára érdemes felfigyelni: ez a bibliofília s vele kapcsolatban az iskolai könyvtárak támogatása, az olvasó ifjúság nevelése érdekében kifejtett ténykedése.

Ez utóbbival kapcsolatban arról szeretnék a következõkben számot adni, hogy az egykori bibliothecarius Szabó Sámuel könyvtárosi tapasztalatainak és kötõdéseinek voltak-e s ha igen, milyen hozadékai Szabó Sámuel tanári tevékenységében s egyáltalán, az értelmiségi Szabó Sámuel életében.

Mindkét esetben határozott igennel válaszolhatunk.

Szabó Sámuel marosvásárhelyi katedrája elfoglalása, pályakezdése után egy évvel, 1859-ben a kollégiumi nagykönyvtár felügyelõ tanára lett, s ezt a feladatot vásárhelyi léte alatt mindvégig õ látta le. Kolozsvárra átkerülve, a Gyulai Pál örökébe lépõ Fekete Mihály halála (1871) után Szabó ugyancsak vállalta a könyvtárõr tisztét, melyet 25 éven át, nyugalomba vonulásáig becsülettel ellátott.

Könyvtárõri teendõiben mind Marosvásárhelyen, mind Kolozsváron alkönyvtáros (a régi bibliothecarius utóda) segítette: Marosvásárhelyen Deák József, aki diákkönyvtárosként kezdte, majd osztálytanítóként, illetve segédtanárként is folytatta könyvtárosi munkáját.

Marosvásárhelyen Szabó Sámuel úgy vette át elhalt elõdjétõl a kollégiumi nagykönyvtárat, hogy az éppen átrendezés alatt állt. Az átrendezés Szabó könyvtárfelügyelõsége alatt 1861 nyarán fejezõdött be, a betûrendes katalógus újraíratásával.

Megkezdett katalogizálás közben vette át Szabó Sámuel a kolozsvári kollégiumi könyvtárat is. Elõdje idején (1862–1871) kezdték el a könyvek címeit lapokra jegyezni s a címmásolatokat betûrendben, dobozokban elhelyezni. A könyvtárfelügyeletet 1871-tõl 1896-ig ellátó Szabó Sámuelnek – amint a kollégium történetírója feljegyzi – legtöbbet Szilágyi Gyula alkönyvtáros segített „a címek leírásában, a könyvek elhelyezésében”.[4] Az évek hosszú sora alatt összegyûlt könyveket azonban nem tudta mind elrendezni: amikor 1896-ban Török István tanárt választotta az elöljáróság könyvtárõrré, mintegy 3000 darab könyv várt elrendezésre.[5] Az idõközben súlyos családi tragédiák sorát átélõ, amúgy is öregedõ Szabó Sámuel, úgy látszik, már nem tudott eleget tenni a századvég nagy mennyiségû könyv- és folyóirattermésébõl következõ, megszaporodott könyvtárnoki teendõknek. De hogy mindvégig szívügye volt a könyvtár, jelzi az a gesztusa is, hogy az 1882-ben fiatalon elhunyt felesége emlékére nem alapítványt tett, hanem a kollégiumi könyvtár egyik szobáját bútorozta be, tekintélyes összeget áldozva erre a célra.[6]

A felügyeletére bízott könyvtárak gyarapodására, rendbentartására gondosan vigyázó Szabó Sámuel igen hamar felismerte annak a fontosságát is, hogy a tanári könyvtár gazdagítása, régi könyvek gyûjtése és az újabb ismereteket közvetítõ modern tudományos szakkönyvek beszerzése mellett kulcsfontosságú szerepe van az olvasó ifjúság nevelésének és megfelelõ könyvekkel való ellátásának. E felismerés gyökerei – minden valószínûség szerint – az enyedi évek talajába kapaszkodnak, hiszen az õsi scholában kedves tanáraiktól, Zeyk Miklóstól, idõs Szász Károlytól minduntalan olyan ösztönzéseket kaptak a diákok, melyek az önálló gondolkodás, a tudományok berkeiben való tájékozódni tudás fontosságát hangsúlyozták, s horribile dictu, Zeyk Miklós szájából olyan kijelentés is elhangzott, hogy „jó móddal tanolva” „iskola nélkül is temérdekre lehet vinni”.[7] Ehhez természetesen az szükséges, hogy megfelelõ szakirodalom, könyvtár álljon a tanulni vágyó fiatal rendelkezésére, aki a könyvtárat használni is tudja, „jó móddal” tudjon tanulni a könyvekben felhalmozott ismeretanyagból.

Ennek a felismerésnek a jegyében szervezte és irányította Szabó Sámuel  mind Marosvásárhelyen, mind pedig késõbb Kolozsváron a kollégium ifjúsági könyvtárát és olvasótársulatát. Egyik vásárhelyi tanítványa, Lakatos Sámuel emlékiratában feljegyzi, hogy „nagy gonddal rendezte az ifjúsági könyvtárt is Szabó, s annak mostani [1887] szép állása az általa megkezdett alapon nyugszik, mely némileg a külsõ kezelésben változott ugyan, de a fõbb irányelvek még az õ idejébõl származnak”.[8] Ifjúsági könyvtár Szabó Marosvásárhelyre érkezése elõtt is mûködött a kollégiumban, de öntevékeny szervezõdése irányt és lendületet azután kapott, miután Szabó elfoglalta marosvásárhelyi katedráját, s kezébe vette az olvasótársulat és ifjúsági könyvtár irányítását.

Az ifjúsági olvasóegylet a kollégium felsõbb osztályos növendékeibõl alakult, s részvényesség alapján mûködött. Alapszabályai értelmében részvényesek lehettek a rendes tanulóifjak a hatodik osztálytól fölfelé, a rendkívüli joghallgatók és a tanárok. A megszabott féléves vagy éves részvénydíjból rendszeresen vásároltak könyvet, s az így és az adományokból gyarapodó könyvtár olvasószobát tartott nyitva reggel héttõl este kilencig. A könyvtárat természetesen a részvényesek használhatták, s az egylet az „alkotmányos önkezelés, nélkülözhetetlen rend és ellenõrzés” feltételei között mûködött.[9] 1865-ben Szabó Sámuel arról számolt be, hogy az ifjúsági olvasóegylet évenként átlag 120 kötetet szerez, s a fõ figyelmet a tudományos munkákra fordítja. 1858 szeptemberében az egyletnek 230 kötete volt, 1865 novemberében ezeren felül. Hírlapjai nagyobb részét ajándékba kapja „szíves pártfogóktól”.[10] De elõfizetés útján is kerültek folyóiratok az egylet birtokába. Szabó Sámuel ügyszeretetére vall, hogy két rendben is ír Arany Jánosnak a Koszorú elveszett számaiért, melyek hiánya miatt az ifjúsági könyvtár az elõfizetett elsõ évfolyamot nem tudja beköttetni.

Szabó úgy látta, hogy az olvasóvá nevelést nem lehet elég korán kezdeni. Fontosnak tartotta a kisiskolásokban is felkelteni az olvasás iránti igényt s megteremteni a lehetõséget arra, hogy életkoruknak megfelelõ, hasznos és jó olvasmányokhoz jussanak. E felismerés jegyében született meg a marosvásárhelyi református kollégiumban 1862 márciusában a gyermekolvasókör, mely az ifjúsági olvasótársulat alapszabályait véve mintául, célul tûzte ki „a gyermek- és növendék-irodalom terén megjelenõ jobb mûvek közerõvel való megszerzését”, hogy a gyermekek „szabad idejökben hasznos könyveket olvashassanak”.[11] A gyermekolvasókör ugyanúgy mûködött, mint az ifjúsági társulat, csak ennek tagjai a hatodik osztálytól lefelé verbuválódtak, s új könyveket az olvasókör számára az iskola tanítókara választott, az olvasókör ügyeit pedig az ifjúsági egylet kezelte. Az olvasókör mûködésérõl Szabó Sámuel részletes beszámolót írt 1865-ben a Növendékek Lapjában – a népszerûsítés nyíltan bevallott szándékával. Mint kifejti, a gyermek „önszorgalommal, helyesen választott könyvek olvasása által kell hogy ismereteit gyarapítsa, minden oldalról kiegészítse”, mert ha csak „a kiszabott föladatokat készíti el – bármily pontosan is végezze ezeket – korántsem teljesítette még egészen kötelességét”.[12] De akkor sem, ha összevissza, válogatás nélkül olvas. Szükséges jól megválogatni a gyermek olvasmányait, s meg kell tanítani gondolkodva olvasni. Apáczai Csere János a Magyar Logikátskához csatolt tanácsát idézi Szabó, s azt továbbgondolva javasolja: „olvass fennszóval, amit olvastál, beszéld el másoknak; ne olvass sokfélét, hanem a jót ismételve olvasd át; amit olvasás közben nem értesz, kérdezd meg mástól; készíts olvasmányaidból naplót, jegyzeteket”.[13] Tanácsait Szabó megtoldja a gyermekolvasókör alapszabályainak ismertetésével, valamint könyveinek jegyzékével. A 142 címet felölelõ állományban 1865-ben ott szerepeltek Andersen és a Grimm testvérek meséi, Gáspár János Csemegékjének második és harmadik kiadása, Szabó Richárd két folyóirata (Gyermekbarát, Ifjúság Lapja) csakúgy, mint a Réthi Lajos, az iskola egykori diákja által szerkesztett Növendékek Lapja.

A marosvásárhelyi gyermekolvasókör tapasztalatait Szabó sikeresen hasznosította Kolozsváron is, ahol ugyancsak az ifjúsági olvasóegylet szárnyai alatt kelt életre a gyermekolvasókör. Szabó Sámuel 1869 õszétõl vette át az ifjúsági olvasóegylet irányítását, s elsõ ténykedése az volt, hogy különválasztotta az olvasóegylet és az önképzõkör ügyeinek intézését. Eleinte mindkettõ Szabó Sámuel elnöklete alatt mûködött, az 1877–78-as tanévtõl aztán az önképzõkör új tanár-elnököt kapott, Szabó pedig nyugalomba vonulásáig állandó elnöke maradt az ifjúsági olvasóegyletnek.

Szabó Sámuel más úton-módon is igyekezett felébreszteni diákjaiban az érdeklõdést a könyvek iránt. Már idézett tanítványa, Lakatos Sámuel emlékiratában számol be arról, hogy „Nem lévén még akkor kész Toldy Ferenc olvasókönyve, az irodalomtörténethez a példákat természetben kellett bemutatni. Evégre Szabó nem röstellte a fáradságot, fölkutatott és elõkerített minden, a városon föltalálható példányt és elõmutatta. Kosarakkal jött minden órára a régi és ritka könyvek gyûjteménye, és mi kézrõl kézre kapva megláthattuk, megtekinthettük azokat. Nekem – vallja Lakatos – legalább ezek voltak a legérdekesebb óráim. [...] Mondhatom, hogy az irodalomtörténet megkedvelésére Szabónak ez a methodusa nálam nagy befolyással volt.”[14] Annyira jó hatással – tegyük hozzá –, hogy Lakatos Sámuel magyar szakos tanárként tért vissza egykori iskolájába, Marosvásárhelyre.

A marosvásárhelyi tanítvány szavaira rábólint a fiatalabb kolozsvári Török István, ki hasonló emlékeket idéz fel néhai tanáráról, kollégájáról: „Nagy kedve telt a régi magyar könyvek gyûjtésében; a könyvtárban külön csoportot alakított ezekbõl, mindeniket megvizsgálta, kiegészítette, beköttette, saját nevét is ráírta; a könyvek épségben tartására különösen vigyázott; tanításai alatt bevitte az órákra, mutogatta, magyarázta, hogy érdeklõdést gerjesszen ily munkák megszerzése, megértése iránt.”[15] Török István arról is megemlékezik, hogy amikor I. Ferenc József 1887 szeptemberében meglátogatta a református kollégiumot, a „nagykönyvtárban Szabó Sámuel könyvtárnok mutatta meg Õfelségének a könyvtár érdekes hungaricumait, az Apáczai Albumot, Apaffi Mihályné Bornemissza Anna kéziratban levõ szakácskönyvét. [...] A könyvek számát, tartalmát illetõ kérdésekre részben a könyvtárnok, részben a jelen volt Szász Domokos püspök úr adott felvilágosítást.”[16]

Szabó Sámuel régi magyar könyvek, kéziratok iránt táplált érdeklõdésének más nyomai is fennmaradtak a magyar mûvelõdéstörténetben. Õ ismertette elsõ ízben Apáczai Csere János Magyar Logikátskájának tartalmát, szerkezetét, a marosvásárhelyi könyvtárban fennmaradt egyetlen példányának egykori tulajdonosait, õ korrigálta a kötet kiadásának korábban tévesen írt esztendejét, s õ jelölte meg e mû helyét és jelentõségét az Apáczai-életmûben.[17] Furcsa fintora a véletlennek, hogy a mûvet nem õ találta meg, noha Erdélyi János és Szilágyi Sándor kérésére kereste a marosvásárhelyi kollégiumi nagykönyvtárban. Amint maga Szabó tájékoztat: „Fõiskolánk könyvtára 1857–1860 novemberéig lévén új rendezés alatt, az öszves névsorok éppen akkor tisztázásra voltak kiadva s különösen a betûrendes névsor csak 1861. július végén készült el.”[18] Szabó Sámuel éppen az átrendezés miatt nem találta meg Apáczai munkáját, mert csak a hiányos, régi katalógust tudta áttekinteni. Így történhetett meg aztán, hogy Szabó Károly, az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárosa „1862. június 18-án a betûrendes névsornak magyar könyveinkrõl készített új jegyzékét forgatva” rátalált a Logikátskára,[19] hírt is adva nyomban felfedezésérõl.[20] A mû ismertetésével azonban adós maradt, ezt végezte el a következõ évben Szabó Sámuel.[21]

Nem hozott maradéktalan sikert Szabó Sámuel igazi nagy felfedezése, a ma Székelyudvar­helyi kódex néven ismert, a 16. század elsõ felébõl ránk maradt kéziratos nyelvemlékünk megtalálása sem. Szabó 1876-ban egy Székelyudvarhelyen rendezett tanári értekezlet alkalmával bukkant rá a kéziratra az ottani Római Katolikus Fõgimnázium könyvtárában, s felismerve szövegének nyelvemlék-jellegét, Gyulai Pál és Budenz József közvetítésével felajánlotta kiadásra a Magyar Tudományos Akadémiának. A nyelvtudományi bizottság õt bízta meg a kódex szövegkiadásának gondozásával s a bevezetõ tanulmány megírásával. Szabó nagy buzgalommal és ügyszeretettel látott a feladathoz, lemásolta a kéziratot, korrigálta a kiszedett íveket, csupán a bevezetõvel és jegyzetapparátussal késlekedett. Az elõmunkálatok végül is annyira elhúzódtak, hogy a már részben kinyomtatott, részben pedig csak kiszedett ívek megjelenését nem érhette meg. 1905. január elsején úgy hunyt el, hogy sem a bevezetõt, sem a jegyzeteket nem készítette el. A kódex szövege végül 1907-ben, a Nyelvemléktár különnyomataként látott napvilágot Szabó Sámuel szöveggondozásában, Simonyi Zsigmond és Lukinich Imre tanulmányával,[22] majd 1908-ban ugyancsak az õ olvasata szerint a Nyelvemléktár XV. kötetében, több más magyar nyelvemlékszöveg társaságában, Katona Lajos szerkesztésében. A közelmúltban elkészült magyar nyelvû kódexirodalmunk e ritka termékének hasonmás kiadása, melynek gondozója, N. Abaffy Csilla vázolja a kiadás hosszadalmas, bonyodalmat bonyodalomra halmozó történetét is,[23] Köllõ Károly pedig újabb adalékokkal toldja meg az amúgy is kacskaringós kiadástörténetet, melybõl az derül ki, hogy Szabó Sámuel éveken át tartó zaklatásnak volt kitéve e kódex miatt, egy vígjátékba illõ tévedés következtében.[24] Meglehet, hogy Szabó Sámuel éppen e sok huzavona miatt nem készítette el a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket: megkeseredve felhagyott a munka befejezésével.

Megkeseredésre annál is inkább volt oka, mivel Szabót azzal gyanúsították, hogy nem juttatta vissza a kéziratot tulajdonosához. A bibliofil hírében álló Szabó ezt nyilván igen zokon vehette, hiszen becsületbe vágó gyanúsítások kereszttüzébe került. Az ügy végül tisztázódott, de az idõs, amúgy is zárkózott ember minden bizonnyal megszenvedte a megújuló felszólítások méltatlan zaklatásait, s ezek nyomán ürömmé keseredhetett a szenvedélyes könyvgyûjtõ Szabó Sámuel öröme, melyet egykor a ritka kézirat felfedezése szerzett.

Végezetül szólnunk kell néhány szót a bibliofil Szabó Sámuelrõl. A kortársak gyakran utaltak egy-egy félmondattal arra, hogy Szabó kedvtelve gyûjtötte a régi magyar nyomtatványokat és kéziratokat, de hogy e kedvtelés milyen eredménnyel járt, arról nemigen szólnak a korabeli megemlékezések. A tanári fizetésbõl népes családot eltartó Szabó Sámuel nyilván nem áldozhatott úgy szenvedélyének, mint egy Teleki Sámuel, Mikó Imre vagy Kuun Géza. De amint halála után kiderült, gazdag könyvtárat, számottevõ kéziratos anyagot gyûjtött össze élete folyamán. Könyvtára egy részének sorsáról maga Szabó Sámuel gondoskodott: 2309 kötet könyvet végrendeletileg a kolozsvári Református Kollégium könyvtárának hagyott.[25] Könyv- és kéziratgyûjteménye további részérõl két fia, Szabó Péter és Imre úgy határozott, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozzák anyai nagyapjuk, a református püspök Nagy Péter könyveivel együtt. E határozat értelmében 1905-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárosa a Szabó testvérektõl 210 mûvet vehetett át 206 kötetben, 446 vegyes nyomtatványt, 100 színlapot, 14 proklamációt, 1049 gyászjelentést, 4 folyóirat 162 kötetét, 3 hírlap 9 kötetét és 14 darab térképet. A nyomtatványok mellett Szabó Sámuel hagyatékából az EME kézirattára 31 mûvel gyarapodott (31 kötetben), levéltára pedig 140 oklevéllel és 26 oklevélmásolattal.[26] A következõ évben Szabó Sámuel örökösei újabb adományokkal gyarapították az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyv- és kézirattárát: ezúttal 1566 mû 2511 kötete, egy régi magyar könyv, 90 mû 158 kötete a vegyes nyomtatványok kategóriájában, 24 egyleveles nyomtatvány, 32 folyóirat 396 kötete, 7 hírlap 70 kötete, 9 térkép, 4 gyászjelentés került az egyesület állományába, valamint 2 kéziratos mû 3 kötetben a kézirattárba.[27]

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtára korabeli leltárkönyveinek ismerete nélkül nem lehet pontosan megállapítani, hogy milyen jellegû könyvállomány származott át Szabó hagyatékából az Egyesület könyvtárába. Még kevesebbet tudhatunk arról a 33 kéziratos mûrõl, melyet Szabó Sámuel gyûjtött össze. Közöttük mindenképpen volt 17–18. századi kéziratos énekeskönyv, mert a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában (ahová az Erdélyi Múzeum-Egyesület állománya került) szerepel egy Szabó Samu-énekeskönyv a 18. század elsõ felébõl, s az ugyanott fellelhetõ Tarcsafalvi Pálffy-énekeskönyv is minden bizonnyal Szabó Sámuel hagyatékából származik.

Sok-e, kevés-e, amit Szabó Sámuel, a bibliofil, a könyvtárszervezõ, az olvasókat nevelõ tanár tett – döntse el ki-ki magában. Szabó Sámuel példája arra mindenképpen elegendõ, hogy megmutassa: mit tehet egy jó iskola, egy-két kiváló tanár a felelõsen cselekvõ értelmiség generációinak szárnyrabocsátásában. A Szabó Sámuel vezette olvasóegyletekbõl, önképzõkörökbõl a dualizmus kori erdélyi értelmiség színe-java indult, olyan írástudók hosszú sora, kik helytállásukkal bizonyították egykori iskolájuk szellemi útravalójának értékét és hitelét.