in memoriam
Száz
éve született Józsa János tanár úr
Lassan már a tanítványai
közül is többen lesznek kint a temetõkben, mint életben. 1963-ban nyugdíjazták,
36 évi tanári mûködés után, amely idõ alatt növendékek ezrei ismerkedtek meg
óráin a román irodalom történetével, tanultak meg tõle helyesen írni és
beszélni románul a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, a székelyudvarhelyi Római
Katolikus Fõgimnáziumban s Kolozsvár több magyar középiskolájában. 1938–1941
között a tragikusan korán elhunyt Bitay Árpád tanszékének örököse volt a
gyulafehérvári római katolikus teológián, majd két ízben is (1949-ben, illetve
1951–1959 között) a Bolyai Tudományegyetem történelem, illetve román tanszékén
tanított.
Ez utóbbi adat hátterébe
bepillantva tárul fel egyénisége: mint egykori piarista szerzetest, majd római
katolikus gimnáziumi és teológiai tanárt 1949-ben megpróbálták rávenni, hogy
nyilvánosan határolja el magát Márton Áron püspöktõl, akit akkor már
letartóztattak. Az õ válasza azonban határozott „nem” volt, s emellett akkor is
kitartott, amikor rövid úton mennie kellett érte az egyetemrõl egy idõre.
Egyénisége belsõ dimenzióit
fürkészve talán azon is érdemes elgondolkozni, hogy õt, akit a bécsi döntést
követõ négy év alatt, 1941–1944 között a Kolozsváron létesített állami román
koedukációs gimnázium igazgatói székébe hívták át Gyulafehérvárról, soha senki
késõbb egy rossz szóval nem illette, pedig még megérte azt az idõt, amikor az
erdélyi magyarság elleni uszítás egyik-másik zászlóvivõje igazán nem ment a
szomszédba egy-egy hazugságért. Õ úgy tudta igencsak exponált feladatkörét
betölteni, hogy sem a „négy magyar év” alatt igazgatott egykori román
tanítványai, sem azok szülei nem tudtak politikai vádat felhozni ellene.
A tanár, a nevelõ munkája a
láthatatlan, az eredményeiben közvetlenül fel nem mérhetõ emberi
feladatvállalások közé tartozik. Akik azonban ismerték õt, biztosak abban, hogy
nemcsak tudása, de emberi tartása, közösségi szelleme s a szerény, de kitartó
munkára való példaadása is tanítványai sokaságában él tovább, s hagyományozódik
a nevelõi munka hajszálerein nemzedékrõl nemzedékre, olyanokhoz, akik talán a
nevét sem hallották. És ez a mindenkori nevelõk nagy-nagy vigasztalása.
Õt magát a nagy hagyományú
katolikus nevelõrend, a piaristák kolozsvári gimnáziuma formálta. Maga is
volt tagja a rendnek, sõt hallgatója is az akkori Kolozsvárt mûködõ piarista teológiának.
Aztán a tanári pálya világi ágát választotta, anélkül hogy egy pillanatig is
elfelejtette volna azt, amivel a Rend feltarisznyálta.
Ifjúkori indíttatása a
tudományos pályán való elindulására is befolyással volt: elsõ tanulmányát az
Erdélyi Múzeumban 1931-ben A piaristák
bukaresti letelepedésének kísérlete és Mavrocordat Konsztantin címmel
közölte, s a magyar–román egyháztörténeti témaválasztás a késõbbiek során is
elkísérte. Csak néhány tanulmányának címét iktatjuk még ide, jelzésszerûen: Báthory András Vasile Alexandri
költészetében (Székelység 1932), Piaristák
Olténia fõvárosában (Arhivele Olteniei 1933), Román fõpapok, akik erdélyi ferences atyáknál szerezték ABC-ismeretüket
(Hírnök 1934), Pápai követség Constantin
Mavrocordat fejedelemnél (Farul Nou, Bukarest 1934). 1940-ben Nagyenyeden
megjelent doktori értekezését Erdélyi
román piaristák 1918-ig címmel írta és védte meg a kolozsvári I. Ferdinánd
Egyetemen (1939-ben), s munkásságára a román irodalomtudomány akkoriban egyik
legrangosabb folyóirata, a Preocupãri literare is felfigyelt: a lap közölte –
idõközben magyarul is megjelent – átfogó tanulmányát, amelynek címe: Szellemi párhuzamok a XIX. században a
magyar és a román irodalmak között.
A nemes törekvéseikben,
reményeikben azóta is sokszor megcsúfolt „hídépítõ” szellemek közé tartozott.
Hitte – és cselekedett is érte –, hogy az ismeretek hiányából, a
félreismerésbõl fakadó meg nem értés higgadt, tényszerû felvilágosítással,
ismeretterjesztéssel eloszlatható. Jellemzõ gesztusa, hogy székelyudvarhelyi
tanárként 1932-ben könyvecskét ír és ad ki románul Udvarhely megye történelmi
mûemlékeirõl, ismertetve benne – nyilván a túlnyomó többségében magyar
kisvárosba került román értelmiségiekre gondolva – Udvarhely várát, a Budvárt,
Zete várát, Kadács, Firtos, Tartod, Rapsonné várát a hozzájuk fûzõdõ
legendákkal és a valós történelmi tényekkel. De ott van ebben a füzetben a
székelyudvarhelyi görög katolikus templom történetének leírása is, amelyet – a
városban az idõk folyamán meghonosodott görög katolicizmus 18. század elejére
visszanyúló történetével együtt – tõle ismerhettek meg.
Ahhoz az elsõ világháború
után felnõtt ifjú erdélyi magyar tanárnemzedékhez tartozott, amelynek
feladatául jutott a román nyelv és irodalom tanítása a magyar felekezeti
iskolákban. Az 1918-as hatalomváltozást követõen az erdélyi magyar egyházak
akkori elöljárói igen fontosnak érezték azt, hogy az ún. „nemzeti tantárgyakat”
(ezek közé tartozott a román nyelv és irodalom mellett a már akkor kötelezõen
románul tanított Románia története is) jól felkészült magyar tanárok tanítsák.
És ezt a törekvést – érdemes elgondolkozni rajta – az akkori román hatalom is
jóindulattal támogatta. E nemzedék számos tagja fordult meg fiatalon Nicolae
Iorga Vãlenii de Munte-i szabadegyetemén, s nyílt lehetõség számukra, hogy ott
személyes kapcsolatot építsenek ki román tanárkollégáikkal. És hogy Józsa János
tanár úr ezt a feladatot komolyan vette, arra jó néhány román nyelv és oktatás
tematikájú írása a bizonyíték.
„Hídépítõ” szellem volt –
írtuk le az elõbb, s ezt tanúsítja az is, hogy iskolai feladatain túl
rendszeresen fordított románból magyarra és magyarból románra. Imponáló az a
névsor, amelyet ideiktathatunk: Vasile Alecsandri, Eugen Botez, Al.
Brãtescu-Voineºti, I. L. Caragiale, Ion Creangã, B. ªtefãnescu Delavrancea,
Victor Eftimiu, N. Gane, Emil Gârleanu, Constanþa Hodoº, P. Ispirescu,
Alexandru Odobescu, Cezar Petrescu, Liviu Rebreanu, N. Urechia, Al. Vlahuþã,
illetve: Gárdonyi Géza, Gyallay Domokos, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth
Kálmán, Nyírõ József.
Tudományos igényessége
tudósi alázattal párosult: számot vetett azzal, hogy az egymás kölcsönös
megismerése területén milyen fontos a kapcsolatok minél szélesebb körû
kiépítése. Ez a magyarázata annak, hogy számos írása, fordítása jelent meg –
olykor helyi érdekû – lapokban, nyugdíjas éveiben a kolozsvári Igazságban.
Pedig épp a teljes szellemi
frissességben elért nyugdíjas éveiben bizonyította be, hogy még a tudományos
munkára is komoly erõtartalékokkal rendelkezik. Sokan emlékeznek vastag keretes
szemüvege mögül kedvesen elõmosolygó arcára azok közül, akik jó három
évtizeddel ezelõtt látogatták a kolozsvári Egyetemi Könyvtár s az állam által
elvett nagy kollégiumi könyvtárakat egyesítõ Akadémiai Könyvtár kutatótermeit.
A Bolyai Tudományegyetem erõszakos egyesítése után középiskolai tanárrá
visszaminõsítetten, majd nyugdíjasként mint egy munkahelyre járt be ezekbe a
könyvtárakba. Ennek az idõnek a terméke az a két ismeretlen Pápai Páriz
Ferenc-kézirat, amelyeket õ fedezett fel, ismertetett meg a tudományos
világgal, majd (barátjával, Victor Mariannal együttmûködve) õ fordított le
magyarra. Öröme és egyben bánata is volt, hogy a Plenitudo vacui-t és a Tyrocinium
verae philosophiae-t szakfolyóiratokban bemutathatták ugyan a
tudománytörténet kutatóinak, de hogy ezek az általuk teljes terjedelemben
latinból lefordított mûvek életében végül is nem jelenhettek meg. Részleteiket
fordításukban csak évekkel halála után ismerhette meg a közönség Pápai Páriz
Ferenc Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötetében (Békességet magamnak, másoknak. 1977).
A teljes fordítások
kéziratban maradtak. Mint ahogy kéziratban maradt ugyancsak Victor Mariannal
közösen írt Pápai Páriz Ferenc
karthezianizmusa címû, 170 oldalt kitevõ monográfiája, egy Pápainak a bethlen Kollégiumban tartott fizikai
elõadásait ismertetõ tanulmánya (50 oldal) s az a nagyobb összefoglaló, amelyet
a romániai oktatás történetét tárgyaló akadémiai kötetben Az erdélyi római katolikus iskolák a feudalizmus korában címmel
ugyancsak Victor Mariannal együtt állított össze.
Életének 72. évében,
1973-ban halt meg.
„Személyében szellemi életünk egyik emberi mivoltában
szerény, de tevékenysége révén gazdag, sokoldalú egyéniségét veszítettük el” –
írta róla nekrológjában professzortársa, Márton Gyula.
Dávid Gyula