Hiedelemkutatás az ezredfordulón

Pócs Éva (szerk.): Demonológia és boszorkányság Európában. Studia Etnologia Hungaria. A Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének Tanulmányai 1. L’Harmattan–PTE Néprajzi Tanszék. Bp. 2001. 395 lap

Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Európai Folklór Intézet–Osiris. Bp. 2001. 459 lap

Czégényi Dóra–Keszeg Vilmos (szerk.): Emberek, szövegek, hiedelmek(tanulmányok). Kriza Könyvek 7.
Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2001. 206 lap

 A vallásos-mágikus jelenségek vizsgálatában két nagy hatású irányzat alakult ki a 20. században. A pszichologizáló iskolák a vallásos-mágikus gondolkodást az ember lényegi tulajdonságának tekintették. Ezek az irányzatok az etnológiában Sigmund Freud és Carl Gustav Jung elméleti munkásságán alapultak, és ide tartoznak a Rudolf Otto és Mircea Eliade által kidolgozott vallásfenomenológiai módszerek is. A másik iskolát, amely meghatározta a 20. századi kutatásokat, szociolo­gizáló irányzatnak nevezhetjük. Ez a vallásos-mágikus jelenségek közösségi szerepét hangsúlyozta, és nem magukat a jelenségeket, hanem ezek hatását vizsgálta. Ezt a kutatási paradigmát elsõsorban a századelõ nagy francia etnológusai, majd a modern angolszász antropológiai iskolák kutatói képviselték, de az utóbbi idõben megjelent hiedelemelemzések azt mutatják, hogy a 20. század utolsó harmadában is számos etnológus alkalmazza a funkcionalista szempontokat.

Magyar nyelvterületen az a Pócs Éva által irányított munkacsoport is folytatja a francia szociologizáló hagyományt, amely mintegy 15 éve kezdett el szervezõdni a Néprajzi Kutatóintézetben. A csoport a kora újkori falusi és városi közösségek mentalitásának, világképé­nek, hiedelemvilágának és mindennapjainak rekonstruálását tekinti feladatának. Kutatásuk egyik vonulata a boszorkányperek jegyzõkönyveinek vizsgálata, vagyis az üldözés történetének, statisztikájának, térbeli és idõbeli szóródásának feltérképezése. Másrészt kutatják a magyarországi boszorkányüldözés hullámait, azok lehetséges kiváltó okait, a jelenségek mögött álló társadalmi, politikai, kulturális feszültségeket, és vizsgálják az elit demonológiának a hagyományos paraszti kultúrát átalakító szerepét is. Amellett érvelnek, hogy a boszorkányság az üldözéstõl függetlenül is létezett, a hagyományos közösségek csapásmagyarázó, konfliktusfeloldó intézménye volt. Legfrissebb kutatási eredményeiket a Pócs Éva szerkesztette Demonológia és boszorkányság Európában címû kötetben összegezték.

Klaniczay Gábor, a neves demonológus, Johannes Nider 16. század eleji Formicarius címû traktátusát elemzi, és ennek kontextusában ír a transz, a látomás, va­­lamint a boszorkányszombat kérdéskörérõl. Égetõ Melinda a szõlõhegyi boszorkányszombatok kapcsán összegzi azokat a megfigyeléseit, amelyeket a történeti források elemzése során a népi mentalitás, a hiedelemrendszer és a jogszokások összefüggésével kapcsolatban tett. Tóth G. Péter a vízpróbáról szóló tanulmányában szintén az elit–népi kölcsönhatást vizsgálja a boszorkányperek jogi mechanizmusára, a büntetés végrehajtásának egyes mozzanataira figyelve. Másik cikkében a boszorkányperek rontáselbeszéléseinek strukturálódását vizsgálja. Kristóf Ildikó a 16–17. századi debreceni re­for­­­mátus irodalom demonológiai eszméit elemzi. Pócs Éva a megszállottságot mint a természetfeletti kommunikációnak egyik fajtáját vizsgálja. A kötetben helyet kapott Ülo Valk tartui professzor tanulmánya is, amely az észt népi vallás és a keresztény demonológia kapcsolataival foglalkozik. Munkája kiegészíti és igazolja a magyar kutatók eredményeit.

A kutatócsoport történeti-antropológiai szemléletére jellemzõ, hogy munkál bennük egy archaizmusokat ke­resõ és „megmentõ” igyekezet, vagyis hajlamosak a kul­túrát egységes, zárt, rekonstruálható képzõdménynek te­kinteni. Mintha kevéssé volnának tekintettel arra, hogy a kultúra nem állapot, hanem folyamat, amely mindig tör­ténésekben, emberek közötti viszonyokban válik megragadhatóvá.

Ezt tapasztalnia kellett Pócs Évának és diákjainak akkor is, amikor 1996–1998 között Csíkkarcfalván és Csíkjenõfalván folytattak terepmunkát. Eredményeiket, a gyûjtött hiedelemanyag értelmezését a Két csíki falu néphite a századvégen címû kötetben közölték. Olyan falvakról van szó, ahol korábban semmiféle folklórgyûjtést nem végeztek, ezért kezdetben munkájuk fõ céljának a modern népi hiedelemrendszer leírását tekintették, mi­vel ennek eredményei segítették volna a teljes hiedelemrendszer átfogó ismeretét, a globális rendszer rekonstruálását is. A gyûjtõmunkák viszont azt bizonyították, hogy a hiedelmek csupán az adatközlõk változó tudatában léteznek, és mindig az éppen adott használatban vagy beszédhelyzetben születnek meg. Mivel koronként, csoportonként másképp realizálódnak, a hiedelemrendszer folytonosan újrateremtõdik. Így a kutatók végül csak a legfontosabb és ma is élõ, funkcionáló hiedelmeket vá­lasz­tották ki intenzívebb gyûjtésre, és ezek alapján vizsgálták azt, hogy a hiedelem milyen szerepet tölt be a mindennapi életben, illetve a válsághelyzetekben, valamint azt is, hogy milyen kapcsolatban van más tudatformákkal, például a vallással. Szándékukban állt az öregek és fiatalok hiedelemtudásának összehasonlítása is, vagyis a hiedelmek változásait követték nyomon a század elejétõl, a hagyományos falu felbomlási folyamatának kezdetétõl napjainkig.

Az elsõ tanulmány szerzõjének, Graff Orsolyának ki­zárólagos célja a hiedelmek „társadalmiságának” vizsgálata. Azt igyekszik tetten érni és bemutatni, hogy a hiedelmek miként élnek tovább a csíkkarcfalvi és csík­jenõfalvi idõs emberek mindennapi életében, milyen helyet foglalnak el valóságértelmezésükben, hogyan be­fo­lyásolják cselekvéseiket. A szerzõ többek között vizsgálja azt is, hogy az adott társadalmi feltételek és körülmények, az egyén pszichikai élményei miként határozzák meg, hogyan befolyásolják a közösség hiedelmeit, valamint a hiedelmek létrejöttét, mûködését és fennmaradását.

 Vidák Tünde a születés és azon belül is elsõsorban a racionális eljárásokkal fel nem oldható krízishelyzetek hiedelmeivel foglalkozik. Funkcionalista módszereket alkalmazó vizsgálatának elsõ szakasza leíró jellegû, az adott hiedelmek, szövegek, rítusok aktualizációs helyzetét mutatja be. A továbbiakban többek között arra keres választ, hogy milyen szerepe van a terhesség-szülés-születés, valamint a csecsemõkor hiedelmeinek, rítusainak, és milyen helyzetekben milyen tényezõk hatására aktualizálódnak ezek. A tanulmány befejezõ részében a szerzõ tárgyalja a hagyományozódás kérdéskörét is, és összegzi azt, hogy milyen véleményütközések adódnak a generációs különbségekbõl.

A kötetben két tanulmány foglalkozik a holtak világával. Jankus Kinga a visszajáró halottakkal kapcsolatos hiedelmeket mutatja be és értelmezi. A fõ hangsúlyt õ is a funkcióvizsgálatra helyezi. Központi kérdése az, hogy egy szokatlan jelenség észlelése közben hogyan aktualizálódik és hogyan differenciálódik a kollektív hagyomány, hogyan határozza meg az egyéni tapasztalatot, va­la­mint az, hogy miként mûködik, szervezõdik ez a tudás, mennyiben járul hozzá egy világkép kiépítéséhez; hogyan viszonyulnak az egyes emberek saját hiedelemtudásukhoz, és hogyan hat a beszédhelyzet azok reprezentálására; hogyan mûködik a néphitrõl való kommunikáció, hogyan fejezõdnek ki a hiedelmek a közösségen belül, és hogyan verbalizáltatja õket a gyûjtés, ez a szokatlan beszédhelyzet. A szerzõ a cikk befejezõ részében összegzi azokat a megfigyeléseit, amelyek elsõsorban a beszédhelyzettel és az elbeszélések hitértékével kapcsolatosak.

Hesz Ágnes a halottakkal való kapcsolatteremtés különbözõ módozatait és ezek egymáshoz való viszonyát mutatja be terepmunkája alapján. A transzcendenssel való kapcsolattartás fajtái nemcsak a kommunikációt léte­sítõ személyek szerint különíthetõk el egymástól, hanem aszerint is, hogy rituális vagy spontán módon jön-e létre az illetõ kapcsolat. Ezért a tanulmányíró mun­kája elsõ részében a Csíkkarcfalván és Csíkjenõfalván ismert látókkal és egyéb, a halottakkal kapcsolatot teremtõ specialistákkal, valamint a hozzájuk kapcsolódó hiedelmekkel foglalkozik. A dolgozat második részében azokról az álmokról van szó, amelyek a halottakkal való kapcsolattartás spontán eszközeinek tekinthetõk.

Mondok Ágnes egyetlen gyógyítóasszony világképé­nek és teljes tudásanyagának vizsgálatát tûzte ki kutatási célul. Dolgozata csak az elsõ kísérlet a feladat elvégzésére, kutatását nem tekinti lezártnak, azonban már most eredményesen veszi számba az Imets Anna által al­kal­mazott eszközöket és eljárásokat. A vizsgált „masszí­rozó­asszony” világképében és gyógyító módszereiben a racionális elemek vallási, illetve hiedelemelemekkel ke­ve­rednek, és ezek összefüggése adja meg azt a keretet, amelyben személyisége és ezzel együtt gyógyító mûködése is értelmezhetõ. A szerzõ a dolgozat második részében egy látomás elemzésével próbálkozik, a függelékben pedig közreadja a gyógyításra használt növények jegyzékét, illetve az azok felhasználására vonatkozó adatokat, ezzel további kutatásokat (pl. etnobotanikai jellegûeket) segítve elõ.

Derjanetz Anita tanulmánya a jóslásokkal és elõjelekkel foglalkozik. Dolgozata elsõ részében a gyûjtött anyagot rendszerezi a jóslás módja alapján. A második részben a különbözõ specialisták által alkalmazott jósló­rendszereket, eljárásokat mutatja be. A szerzõ vizsgálja a „páciensek”, a jósoltatók rétegét is, elsõsorban arra figyelve, hogy az egyén életében melyek azok a területek, amelyekre vonatkozóan jóslásokat alkalmaznak. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg az is, hogy az ilyen módon megszerzett ismeretek hogyan befolyásolják a valóságértelmezést és a cselekvésvezetést. A jóslásnak az életszervezésben betöltött szerepét vizsgálva valójában arról (is) beszél, hogy a 20. század legvégén mi a hiedelmek rangja, funkciója az erdélyi falvakban.

Györgydeák Anita szintén azt vizsgálja, hogy mennyire határozzák meg az adott társadalmi feltételek a kö­zösség hiedelmeit, és ennek függvényében milyen szerepet tölthetnek be a mindennapi életvitelben. Õ a boszorkányság hiedelemkörét és annak mûködését vizsgálja egyrészt néprajzi szempontú elemzéssel, másrészt a szo­ciológia és a szociálpszichológia módszereit és eredményeit felhasználva. A szociálpszichológia egyik tudományterületét, a csoportközi, csoporton belüli, kiscsoportos vagy személyes konfliktusok levezetésének problémáját a rontásokhoz, a rontás tulajdonításához köti. A hétköznapi élet szociálpszichológiájának területén belül az elõítélet, a sztereotípia, a bûnbakképzés témaköréhez kapcsolja a kora újkor és a mai kor általános boszorkányképét, a sztereotíp és a népmesei boszorkány alakját. Bár a szerzõ a boszorkányság hiedelemrendszerével Csíkkarcfalván és Csíkjenõfalván is találkozott, megállapítja, hogy a szakirodalomból ismert boszorkányfogalom a vizsgált két faluban ismeretlen. A boszorkány szót nem ismerik, vagy a köznyelvitõl eltérõ jelentésben hasz­nálják. A boszorkányság hiedelemrendszerének vizs­gála­takor a fogalomhasználat mellett figyel a tényleges rontani tudó boszorkányalakok és a kváziboszorkányok kijelölésének rendszerére, valamint arra, hogy mi a boszorkányok funkciója a helyi társadalomban, milyen kapcsolatban állnak a társadalom többi tagjával. Ahhoz, hogy a szerzõ teljes képet adjon a helyi rontás, illetve boszorkányság szociálpszichológiájáról, szükség lett volna egy részletes és pontos kapcsolatháló-elemzésre, amely megmutathatta volna a rontásesetek szereplõinek egymáshoz és a külvilághoz való viszonyát. Ennek a hiányosságnak a szerzõ is tudatában van, ezért kutatásait a továbbiakban folytatni szeretné, azonban ebben a tanulmányban még kénytelen általánosabb szinten mozogva alkalmazni a szociálpszichológia fogalomtárát és eszmevilágát a gyûjtött anyag rontáseseteire.

A kötetet Pócs Éva tanulmánya zárja. Tanítványaitól eltérõen õ elsõsorban nem funkcionalista, hanem tematikus néphitkutatást végez. Egy téma – a „vallásos boszorkányság” – feldolgozásához és az elterjedés meghatáro­zásához tartja szükségesnek a csíki adatok összegyûjtését. Véleménye szerint a boszorkányságnak ez a sajátosan erdélyi formája magyar vonatkozásban is az ortodox vallásfelekezethez kötõdik. A „vallásos boszorkányságban” a rontás nem közvetlenül a két érintett, a rontó és a megrontott személy közti közvetlen interakció, hanem egy közvetítõ személy, a román pap vagy szerzetes révén megy végbe. A boszorkányságnak ez a változata az isteni igazságszolgáltatás, istenítélet, divináció vonásaival is rendelkezik, ezért Pócs Éva úgy véli, hogy egy vallásos rendszer alegységének is tekinthetõ. De mivel a két csíki falu helyi boszorkányságát próbálta megközelíteni, tanulmányában szándékosan eltekint ettõl a lehetõségtõl, és csupán a dolgozat végén próbálja meg e sajátos bo­szorkányság helyét, szerepét a vallásos rendszerekben is kijelölni. Tereptapasztalatainak leírásával olyan vizsgálatokat indíthat el, amelyek remélhetõleg tisztázni fogják a népi boszorkányság és e félhivatalos vallásos rítusok pontos viszonyát, másrészt a boszorkányság különbözõ variációinak egymással való kapcsolatait.

 A 2001-es esztendõben Erdélyben is megjelent egy olyan hiedelemkötet, amelynek szerzõi nemcsak a gyûjtést, hanem a gyûjtések elemzését, feldolgozását is feladatuknak tekintették. A Kriza Könyvek sorozat 7. kötete­ként kiadott Emberek, szövegek, hiedelmek címû könyv szintén az emberek változó tudatában élõ hiedelmeket, a használatban, emberek közötti viszonyokban születõ-újjászületõ kultúrát kutatja. A kötetben szereplõ tanulmányok mindegyikére jellemzõ, hogy a gyûjtés helyzetében feltáruló hiedelmek életformájára kérdeznek rá, arra, hogy miként lehet ezt az orális tudást memorizálni, felidézni, aktualizálni vagy elmondani. Számos kér­dést vetnek fel, amelyek mindegyike a hiedelmek, a hiedelmekkel élõ ember, valamint a hiedelmek reprezentációi közötti viszonyra vonatkozik.

Nagy Magdolna egy olyan esetelemzésre vállalkozik, amely egyetlen kémeri (Szilágy megye) adatközlõ hiedelemtudását vizsgálja. Mélyfúrásának szükségességét az indokolja, hogy az egyén hiedelmei nem egyeznek meg mindenben a közösség hiedelmeivel, és minden egyén világképében más szerepe van az ilyen jellegû tudásnak. Esetelemzésének különleges jelentõséget ad az, hogy a hiedelemkutatás csak igen ritkán mutat fel olyan tanulmányt, amely egyetlen személy sajátos világképét és ennek szervezõdését modellálja. Továbbá értékes következtetéseket von le a közösség–egyén–hiede­lem viszonyára, valamint magukra a hiedelmekre és belsõ szervezõdésükre vonatkozóan is.

 Bartha-Balog Emese a tehénrontással kapcsolatos hiedelemszövegeket felhasználva az egyes hiedelmek egyéni változatainak megfigyelésére törekedett. Célja a hiedelem és ember, hiedelem és annak verbális megfogalmazásai közötti kapcsolat értelmezése is. Az foglalkoztatja, hogy milyen szerepet tölthet be a hiedelem a 20. század végén élõ falusi ember életében, és az, hogy miként tudja az egyén összeegyeztetni egymással a mágikus és a racionális világfelfogások követelményeit. Ennek érdekében fokozottan figyel nemcsak a szövegre, hanem a szövegmondás módjára is. Esetelemzései során elismerte és figyelembe vette azt, hogy a kontextus, va­lamint a gyûjtõ szerepe jelentõsen befolyásolja a hiedelmek létrejöttét és reprezentálását. Elemzésében fontos szerepet kap többek között a hitérték vizsgálata is, ennek alapján osztályozza a gyûjtött szövegeket. Ugyanakkor õ maga is utal arra, hogy a pragmatikus elemzés szempontjait, valamint a szövegelméleti téziseket hasznosító módszere nagyobb hiedelemkorpusz elemzésére nem alkalmas. E módszer alkalmazásában azonban nagy lehetõségek is rejlenek: a szerzõ az egyén és hiedelem viszonyára, a hiedelmek egyéni használatára vonatkozó információkat hoz felszínre általa.

Balássy Enikõ gyûjtési módszere az, hogy otthoni környezetben egyetlen család hiedelmeit igyekszik rögzíteni. Ez lehetõséget ad arra, hogy kitérjen az adatközlõk egymás közötti kapcsolatára, valamint arra, hogy milyen helyet kapnak a hiedelmek a családtagok értékrendszeré­ben, és hogyan alakítják azok sorsát, mindennapi életét. A délutáni beszélgetés teljes közlése, makroszövegként kezelése lehetõvé teszi annak illusztrálását is, hogy maga a gyûjtés szituációja hogyan hat a beszélgetés folyamatára. Az elemzés során a kutató is egységes egészként és eseményként kezeli a beszélgetést, és a beszélés módját elemezve nyilvánvalóvá teszi azt, hogy az adott család hiedelmei magas hitértékûek és világértelmezõ funkcióval rendelkeznek.

Komáromi Tünde szintén a hiedelmeknek a mindennapi életben betöltött szerepét vizsgálja egy összetett jelenség, az ijedtség kapcsán. Tanulmányából megtudjuk, hogy nem maga a betegség hiedelemalapú, hanem a gyógyítása, hiszen egy szájhagyományban terjedõ hiedelmet mûködtetnek, amikor az ijedtséget ónöntéssel gyógyítják. A dolgozat második részét képezõ esetelemzés tárgya egy felnõttkori ijedtség. Ezzel bizonyítja, hogy az egyén pszichikai élményei valóban befolyásolják a hiedelmek létrejöttét, mûködését és fennmaradását.

Czégényi Dóra szintén hiedelemközi viszonyokról, a hiedelemrendszer belsõ mobilitásáról és funkcióváltozásairól ír két szilágysági település hiedelemvilága kapcsán. Tereptapasztalatai szerint a hagyományos hiedelmek egyrészt ugyan sorvadnak, de ugyanakkor folytonosan ki is egészülnek új elemekkel. Értelmezésében kitüntetett helyet foglal el két reprezentatív alak, a román pap és a boszorkány hiedelemköre. E témák kapcsán nemcsak a két közösség hiedelmeinek tartalmi elemeit, hanem azok funkcióit, valamint beszélgetõtársainak hiedelmekkel szembeni magatartását, hiedelemreprezentációit is vizsgálja.

Bármilyen kérdést járjanak is körül e kötet, illetve a bemutatott „csíki” kötet szerzõi, valamilyen módon mindig kommunikációról és interakcióról van szó. Hiszen a különbözõ példák kapcsán a tanulmányírók a szóbeliségben élõ néphittel foglalkoznak mint sajátos tudatformával, bizonyos jelenségek értelmezési keretével, az egyéni és társadalmi életben alkalmazott cselekvési stratégiával, valamint a kutató által vizsgált kulturális jelenséggel.

A három kötet tanulmányait olvasva úgy tûnik, hogy a szerzõk szemlélete túlzottan „racionális”, egyik kötet sem tudatosítja eléggé, hogy a világ vallásos-mágikus felfogása hozzátartozik az ember ontogenetikai lényegéhez, és így a mágiának, akárcsak a vallásnak, nemcsak társadalmi funkciói vannak, hanem emocionális és létszükségleteket is kielégít. Több évtizedes szembenállás után talán végre egyeztetni kellene a szociologizáló is­kolák módszereit a pszichologizáló irányzatokkal, amelyek elismerik ugyan a vallás és a mágia társadalmi sze­repét, de a tudatformák szellemi jelentõségét tekintik elsõd­legesnek.

Soós Timea