Szövegek a szükségszerûségrõl

Értelmezés és alkalmazás.Hermeneutikai és alkalmazott filozófiai vizsgálódások.
Szerk. Tonk Márton és Veress Károly. Kolozsvár 2002. 261 lap

A Sapientia Alapítvány ötös tematikájú könyvsorozatának elsõ darabjáról szóló jelentésnek a lehetõ leginformatívabbnak kell lennie. Vagyis vigyázni kell, nehogy túltelítõdjék elmélettel. Mivel ez a sorozat az erdélyi tu­do­mányos élet elmúlt években felgyûlt anyagainak (kí­sér­letek, gyûjtések, felmérések, szövegek) elsõ átfogó rend­szerezése, a tett jelentõségét a legszükségesebb ki­­-
e­mel­ni. De talán mégsem tûnik badarságnak, hogy ha a tár­sadalomtudomány, a természettudomány, a jog- és ál­lamtudomány, a mûszaki tudományok, az orvos- és a bölcsészettudomány tárgyai köré csoportosuló sorozat elsõ da­rabja épp a legutóbb említett szakból kerül ki, mégiscsak érintsük az elméletet mint annak centrális problémáját. 

Ha tényleg hihetünk Odo Marquardnak, és valóban: „a hermeneutika tachogén szükségszerûség”, ak­kor nem meglepõ olyan kutatási eredményekre számítani, melyek ezt az elvárást visszaigazolják, sõt amelyek az értelmezésnek sokkal bõvebb keretet kívánnak nyújtani, mint ami egyébként diszciplina­rizá­cióként megjelenhet ideál­ti­pikus értelmezési elméletekként. Az értelmezést disz­cip­linarizálni mindig nagyon kockázatos dolog. De ak­kor kell diszciplinarizálni, amikor még kockázatosabb esettel kerülünk szembe. És ezt elég nehéz megcáfolni, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az értelmezést mikor kellett szakszerûvé tenni, mikortól kellett úgy értelmezni, hogy tudjuk is, hogy értelmezünk. Erre két eset van. Vagy azt kellett mondani, hogy az értelmezõ munkája azt mutatja, valamit hogyan kell érteni, amikor máshogyan is lehet, mint ahogyan kell, vagy azt, hogy az értelmezõ munkája azt mutatja, valamit hogyan érdemes érteni, amikor máshogy is lehet, mint ahogy kell. A kettõ nemcsak hogy nem cáfolata egymásnak, de sok helyen nem is egészíti ki egymást. És ami nagyon fontos, nem is mond ellent egymásnak. S ennek bizonyítéka is van: egyazon tárgyat lehet olyan elméleti keretben értelmezni, melynek kialakulása nem fejlõdés, hanem forradalom útján ment végbe. Egy középkori szerzetes lehet, hogy eretneknek tartja a „Biblia mint irodalmi szöveg” címû tanulmány szerzõjét, de nem is tudja feltétlenül megcáfolni, mert nem képes rálátni önmagára. Paradox állapot. Amit tenni lehet, mint minden paradoxonnal általában, megpróbálkozni a feloldásával. Tételezhetünk olyan diszciplínát, amelyben az értelmezés önmagával foglalkozik, de – és ez roppant fontos – elhelyez egy-két problémát, ismételten megoldáshoz folyamodik (s ezt meg is kell tennie, ha még szóba kíván állni azokkal, akikhez egyáltalán címezi elméletét), másodsorban pedig szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy vigyázzunk: „az elméletek ideál­tipikusak, minden értelmezési elmélet, ezt mondhatom én, maga az értelmezés elméletének képviselõje”. Ezt feltárni, jellemezni, elhelyezni nem kis munka, és egyetlen kötet nem is elég rá, ezzel pedig meg sem próbálok versengeni, egyszerûen elfogadom.

Az Értelmezés és alkalmazás szerzõinek sem volt más szándéka, egyszerûen a határokra szerettek volna rámutatni, melyeknek helye csak azért fontos, hogy tudjuk, mikor és hol lépjük át õket. Szerkesztésmódjában is ezt mutatja kötetük, sõt nem is kíván átfogó herme­neu­tikai elmélettár lenni, de ha már nem a filozófiai hermeneutika elméleti problémáit tárgyalja, nem is lesz egy tárgykör értelmezéseinek tanulmánygyûjteménye. Elem­zéseiben tartalmilag plura­lizáló, témái tekintetében sokban marad az ideáltipikus kezelésmódon belül, de éppen ebben szeretne a határokra mutatni. Utalva ezzel arra, „nem arról van szó, hogy az egye­temen folyó filozófiai kutatások vagy tágabban az erdélyi magyar filozófiai törekvések csakis ebben a kutatási tervben jelzett témakörre kor­látozódnak, vagy hogy ez megpróbálna kiszorítani más próbálkozást”. Ugyanakkor mindezeket kiegészítendõ: „Az viszont a jövõre nézve nem kizárt, hogy az összmagyar kultúrában zajló filozófiai kutatásokon belül a kolozsvári, illetve kolozsvári egyetemi törekvéseknek ez adja meg a sajátos színezetét, esetleg egyik alapvetõ orientációját” (Veress Károly: Elõszó).

A kötet kilenc tanulmánya így a legváltozatosabb tárgy­köröket vonja be az értelmezés témájába, melybõl négy az egyetem harmad- és negyedéves hallgatóinak munkája, míg a többi az egyetemi oktatóké. Rövid leltár: három tanulmány foglalkozik a szöveggel mint a herme­neutika alapproblémájával, érintve a kép–képiség tárgykörét, a szöveg–kép dichotómiát, ennek lehetséges kibékítésérõl is szólva. A mûelemzésekkel tarkított szövegproblémára összpontosító tanulmányok készítik elõ a terepet a dialógus buberi és a kép–reflexió nietzschei elméleteivel a késõbbi etikai tárgyaláshoz is.  Az értelmezés logikai megvilágítása, a megértés kalkulatorikus modellálása és le­bontása vagy az értelmezés problémája a kijelentés­kal­kulusban adja meg egy analitikus nyitás elsõ pontját (Gál László: Logikai szimbolizálás és értelmezés). A tanulmány végén vázolódnak a szimbolikus logika és az értelmezéselmélet értelmezéskon­cep­ciói­nak különbségei. Majd egy filozófiatörténeti munka következik az agy-probléma exploratív elemzésével az arisztotelészi lélekfilozófiától a karteziánus és kognitív vonalig (Egyed Péter: Az agy problémája a filozófia tör­ténetében). A tanulmány fontos eredménye, hogy  összebékíti az individuális szellemet képviselõ elméleteket az agykutatás következményeivel, és megmutatja a kapcsolódási pon­tokat a jelenkori szubjek­ti­vitás-felfogá­sokkal. Ezt követi a dia­lógus megértésbeli helye etikai összefüggé­sekben ki­fejtve, a társadalmi interakció elem­zése, ami magában fog­lalja az egyébként a herme­neu­ti­kában is kardinális dialo­gi­citás­probléma vetületeinek be­mu­tatását az etikai tárgyalásmódban, egyben rátérés a megtett cselekedetre, a gyakorlat véghezvitelére (Ungvári-Zrínyi Imre). Ezután a politikai filozófia érvrendszereinek a bemutatása következik liberális és kommunitárius né­zõpontból, tekintettel az etnikailag nem semleges politikai közösség gondolatára (Demeter Márton Attila), valamint két  kisebbségtanulmány: az idõ problémájának kisebb­ség­filozófai tárgyalása és egy esettanulmány a két világháború közötti Makkai Sándor-féle Nem lehet-kon­cep­ció­ról (Veress Károly). Ez utóbbi vonalon (a politikai közösség fogalmától a Nem lehet cikk tárgyalásáig) dom­borodnak ki a kisebbségi létforma kezelési lehetõségei. Így ez nemcsak a végességprobléma korrelatí­vu­ma lesz, hanem a szerzõ is­merteti azokat a politikai-demográfiai eszközöket is, melyeknek épp a kisebbség a célterülete, valamint azokat a szövegszerû összefüggéseket, amelyek megteremtik a le­het­séges beszédmódokat errõl a tárgyról.

Az elemzésgyûjtemény hermeneutikai-filozófiai vizs­gálódások kollekciója, mint ilyen hermeneutikai eszmetár, valamint ezek bemutatása (nem feledjük persze azt, hogy az értelmezési cselekvés itt sokkal lényegesebb, mint annak monodiszciplináris filozófiai leírása). Erdélyi körben az értelmezési elméletek elsõ szakkönyve, mely rendezõelvvé választja a történeti olvasat szükségességét, valamint egy történeti olvasat filozófiai elemzésbeni al­kalmazásának szempontjait. Mert tegyük fel, így nemcsak abban rejlenek lehetõségek, hogy ki mikor és mit elemez, hanem abban is, hogy az elemzés a feltárás mellett kompenzatorikus funkciókat is visel. Ha már elõbb egy tachogén szükségszerûség utánigazolását említettük, lehet, hogy nem is állunk olyan távol ennek folytonos beteljesítésétõl, egyfajta humán érdektõl, mely akár plurális, akár monolitikus értelmezési tartományból szûrõdik le, mindig feltétlen marad, legalábbis ameddig nem  kapunk megfelelõ alternatívát az isteni és emberi transzcenzus egységének újrakreálására.

Az értelmezés csak annyiban lehet a kompenzáció hatalmának eredményes szolgája, ha kitapasztalható és mûvelhetõ, ha valóban tud és képes paradoxonok feloldására, és ha nemcsak megoldásaiban, de eljárásmódjában is vonzóvá tud válni. Ennek eldöntése most már a feladat.

Zuh Deodath