Zsidó
történelem – zsidó emlékezet
Yerushalmi, Yosef Hayim: Záchor. Zsidó történelem és zsidó emlékezet.
Fordította Tatár György. Az Osiris Kiadó és az Országos Rabbiképzõ–Zsidó
Egyetem közös kiadása. Osiris könyvtár sorozat. Bp. 2000. 158 lap
A téma iránt érdeklõdõnek
megakad a szeme a könyv alcímén – Zsidó
történelem és zsidó emlékezet –, különösen ha elolvassa a fülszöveget is: a
zsidó történelem és emlékezet mikéntjét és hogyanját, hagyományát s
hagyományozását tárgyalja a szerzõ. Olyan témákat fejteget, melyekrõl a
judaizmussal, annak történetével foglalkozók értelmezése sokféle, akár
egymásnak ellentmondó. S ezen értelmezési módok sokaságában igyekszik
elhelyezni az olvasó a kezébe került könyvet is, amiben viszont segítségére
lehet a fordító vagy a kiadó neve, tájékozottabb érdeklõdõ számára a szerzõé
is.
A könyv négy – a zsidó
történelemfelfogás kérdését, alakulását tárgyaló – elõadásból áll, melyek
eléggé elkülönülnek egymástól, s melyeket kronologikusan rendez el a szerzõ. Az
elsõ elõadásban a bibliai „záchor – emlékezz” héber felszólítást idézve a zsidó
történelem, történetírás kezdeteit – azaz a bibliait – vizsgálja. S mivel az
emlékezés „problematikus, gyakran csalóka”, olyan emlékeket rögzít, amelyek
megfelelnek neki, nem bizonyos, hogy az ember a valóságra emlékezik, ennek
ellenére a Biblia parancsba adja az emlékezést. Ezzel szemben a történelem
elemzésre és kritikára törekszik, nagyrészt írott forráskritikára alapozódik.
Yerushalmi ezt a történetírás és emlékezés közti feszültséget vizsgálja, habár
– mint késõbb kijelenti – nem célja a zsidó történelem és emlékezés viszonyának
problémáját teljességében és átfogóan elemezni, kimeríteni, hanem azt vizsgálja,
hogyan viszonyulnak a zsidók saját múltjukhoz – mintegy megszakítva ezzel a
zsidó emlékezet kérdésének elemzését. A második – a középkori
történelemértelmezést és történetírást fejtegetõ – elõadásban érinti, valójában
a negyedik – a modern kori történetírás dilemmáit tárgyaló – elõadásban
tárgyalja részletesebben, valamint a jelen könyvben utóiratként szereplõ ötödik
elõadásban válik valamelyest teljessé a szerzõnek a zsidó emlékezethez való
viszonyulása. A könyv szerkezetét figyelembe véve ez a felépítés szükségesnek
is bizonyul, hiszen a zsidó történelem fogalmának értelmezése után tisztázható
a zsidó emlékezet fogalma. Yerushalmi nem a zsidó történelmet írja meg, hanem a
zsidóknak a történelemhez mint saját történelmükhöz való viszonyulása érdekli,
s mint az elõadássorozat, azaz a könyv olvasása során számunkra is világossá
válik, a zsidó történetírás nem a történettudomány kritériumai s még csak nem
is Hérodotosz indokai szerint íródott, akinek célja a történtek feljegyzése
volt, hogy ezáltal megmentse a feledéstõl. A zsidó történelem a „láthatatlan
történelmet” vizsgálja, azaz Istent keresi a történelemben, aki a zsidók hite
szerint a történelem folyásában nyilatkoztatja ki magát – így válik
transzcendenssé a történelem. S a ma élõ hagyományõrzõ zsidók számára a
történészek munkája irreleváns, nem a történetiséget keresik a történelemben,
hanem a múlt jelenlétét, a mitikus idõ ismétlését, ismétlõdését. A zsidó
történelem, pontosabban a Biblia fõszereplõje nem az ember, hanem Isten, habár
az õ jelenléte az emberi cselekedetek által, az emberrel történtek által
rajzolódik ki a hagyományõrzõ zsidó olvasó számára. Ennek megfelelõen, azaz
ennek hagyományozásaként a középkorban a történelem értelmezésével
foglalkoztak, a számukra kortárs eseményeket viszont nem jegyezték fel, hiszen
mindannak értelmét, ami fontos volt számukra a velük történtekkel kapcsolatban
is, a Biblia könyveit olvasva vélték felfedezni. A 15. század végi spanyol
kiûzetésrõl a 16. század folyamán többen is írtak történeti mûveket, ám ezeknek
az olvasóhoz írt elõszavait vizsgálva kiderül, hogy az olvasók történelemrõl
alkotott képe, felfogása mit sem változott, hiszen az egyik szerzõ, Azarja de
Rossi amiatt szabadkozik, hogy nem a zsidók számára elfogadott, hanem profán forrásokra
alapozva írta mûvét. S ez részben érvényes a mai történetírásra is, Yerushalmi
szavaival: „alapjában véve a
múltról alkotott mai zsidó elképzeléseket nem annyira a modern zsidó
történetírás alakította, mint inkább az irodalom és az ideológia.” A szerzõ
késõbb kijelenti, hogy az emancipáció következtében, különösen az önálló Izrael
létrejötte óta „a zsidók teljes mértékben visszaléptek a történelem
fõáramába [kiemelés tõlem – B.K.]. A történelemben elfoglalt helyüket illetõen
azonban, s az utat illetõen, amely idáig vezette õket, általában inkább mitikus
elképzelések uralják gondolkodásukat, mint reálisak.” Ezzel kapcsolatban
tevõdik fel a kérdés: mikor s milyen szempontból léptek ki a történelembõl,
milyen értelemben léptek vissza?
Franz Rosenzweig filozófus, aki
nem élte meg Izrael állam létrejöttét, fõmûvében, A megváltás csillagában
kijelenti, hogy a szentély és az önálló állam megszûnte, azaz i. sz. 70 óta
vált történelem nélküli, történelmen kívüli néppé a zsidó nép, ám ez inkább
mitikus és vallásfilozófiai szempontból állítható. Úgy vélem, a modern
történettudomány szerint a zsidók nem léptek ki a történelembõl, ennek
következtében nem is léphettek vissza. Egyébrõl van szó: a saját múltjukra nem
a történettudomány kritériumai szerint tekintettek, nem aszerint írták
történelmüket, s ennek értelmében felvetõdik a kérdés: a zsidók vajon nem a
saját hitük szerint léptek ki és vissza a történelembe?
A hagyományõrzõ zsidók
lázadásként tekintettek a cionizmusra is, Rosenzweig maga is ellenezte, s
csakis a messianisztikus tradíciókkal való szakítás eredményeként jöhetett
létre Izrael állam vagy maga a zsidó történettudomány. Hiszen a messianisztikus
várakozás azt jelentette, hogy a jövõben, reményeik szerint a közeljövõben
eljön a messiás, aki mindazt
elhozza számukra, amit Izrael állam megszûntekor elvesztettek: a templomot, az
országot – azaz tulajdonképpen a jövõt élték meg valósként, anticipálták az
utópiát. Így közlekedtek az idõben: hitük szerint és alapján a múlt is, a jövõ
is valós lehetett. Ilyenként a történészek maguk is a szakadás „termékei”, akik
a múltat múltként, a jövõt jövõként értékelik. E szakadás tekintetében kétféle
zsidó történelemfelfogásról beszélhetünk: a hagyományõrzõ és a modern történettudományról.
A zsidók tehát legfennebb mitikus értelemben léptek vissza a történelembe
(habár nem a hitük szerint valósult meg az, amire vártak), mivel történeti nézõpontból
mindig is benne voltak. Vagy mondhatnók úgy is, hogy a Rosenzweig
gondolatmenete alapján valóban történelem nélküli néppé váltak, de nem az õ
gondolatmenete alapján léptek vissza. Ennek következtében nem nevezhetjük visszalépésnek,
vagy pontosítanunk szükséges e kijelentéssel egy idõben. Ezzel viszont a
történelem értelmezésének kérdésébe bonyolódunk.
Azt láthattuk, hogy a zsidók
saját múltjukat nem a mai történetírás elvárásainak megfelelõen jegyezték fel,
hanem Istent, a mitikus idõk ismétlését keresve, azaz inkább emlékezetként
élték meg. Ezen a ponton szükséges elválasztani a zsidó emlékezetet a
történelemtõl. Hiszen a valóságban nem vonulhattak ki újra Egyiptomból, nem
térhettek vissza a Szináj hegyéhez, ám visszatérhettek a már
megtörténtek és megismételhetetlen történetek emlékezetét idézve. Yerushalmi,
mint az utóiratban elmondja, nem a hagyományos zsidó emlékezet kiirtását,
megszüntetését óhajtja, hanem ezzel párhuzamosan a modern történettudomány
elfogadását, annak gyakorlását. Nem is a felejtést támogatja, hiszen – szavai
szerint – a történelem nem mondhatja meg nekünk, mit kell elfelejtenünk (mert
mindkettõ a háláchá, a hagyomány
kiváltsága), csak megírhatja az eddig meg nem írt eseményeket, azok
összefüggéseit: magát a történelmet.
Bodó Kinga