Egyesületi közlemények
Szabó
György tiszteleti taggá választása
Antal Árpád laudációja
Szerény, halk szavú férfi
dicsérete a tisztem, olyan tudós tanáremberé, akit nemigen láthatni a kirakatos
helyeken, az afféle zsivajos fórumokon. Annál inkább meglelhetni íróasztala
mellett vagy a könyvtárak és levéltárak csendjében, s korábban, míg a katedra
szolgálatában állott, leginkább diákjai körében fordult elõ. De elõbb
pályakezdésének reá igen jellemzõ históriájáról! A Ferdinánd Egyetemen kezdett
s a Ferenc Józsefen befejezett klasszika-filológiai tanulmányokkal s ez utóbbin
szerzett doktori diplomával a tarsolyában, a háború végnapjaiban, miként annyi
jeles erdélyi elõdje tette, minden bizonnyal nyugati peregrinációra, azaz
külhoni universitásokra készülõdött. Ám ebbõl közel esztendeig tartó „keleti
kirándulás” lett, amirõl fél századdal késõbb Kolozsvári deportáltak az Uralban címû könyvében vallott, minden
írói cifrázat és hozzáadás nélkül (talán ezért is a legjobb valamennyi rokon
tárgyú iromány között). Pár esztendei líceumi tanárkodás után, 1948-ban
megpályázza a Bolyai Egyetem klasszika-filológia tanszékén üresedésben levõ
tanársegédi állást. Azon nyomban ki is nevezik – egyenesen professzornak! Mert
akkoriban, az anyaországi tanárok kényszerû távozása folytán, elég sûrûn
osztogatták a vezetõ tanári stallumokat. A legtöbben el is fogadták (ki
jogosan, ki érdemtelenül!), ellenben Szabó tanár úr visszaadta a professzori
kinevezést, mert hát õ tanársegédi állást kért. Így aztán adjunktusi státusból
elindulva jó negyedszázados kemény munkával érte el a legmagasabb didaktikai
fokozatot, s közben másodszorra is megszerezte a doktori címet, ezúttal összehasonlító
irodalomtudományból. Persze itthonról való kimozdulásra ezekben az évtizedekben
sem gondolhatott, s vállalta nemzedéktársaival együtt a domidoctus státusát.
Mint a klasszika-filológia, majd az egyetemes irodalom tanára diáknemzedékek
hosszú sorát vezette be az antik, a középkori és az újkori irodalom titkaiba
(ennek szellempezsdítõ, emberformáló varázsáról diákjai vallanak, írásos
dokumentumaként meg lásd 800 lap terjedelmû sokszorosított egyetemi kurzusát).
Közben a klasszikus nyelvekben és kultúrákban járatlan átlagolvasók és e
szakterületeken újabban fogyatékos képzettségû értelmiségiek kezébe tucatnyi
kézikönyvet adott, régi és újkori anekdotákkal, aforizmákkal és szállóigékkel,
antik portrékkal és mitológiai lexikonokkal. E külföldön is sikert hozó,
szerzõjük anyagfeltáró, rendszerezõ és fordítói munkáját dicsérõ, manapság
igencsak hézagpótló munkákkal egyesületünk
legnemesebb kultúraterjesztõ programját szolgálta ritka avatottsággal,
valóban a legmagasabb szakmai színvonalon. Fõ kutatási területén, a latin
nyelvû régebbi magyar irodalom körében seregnyi kisebb-nagyobb téma
feldolgozására vállalkozott, filológiai anyagfeltárással és mélyreható
értelmezéssel, rendszerint régtõl fogva tisztázatlan kérdések egész sorát
közelítve a megoldáshoz. Ezek sorából külön is kiemelendõ a valós értéke és
jelentõsége szerint eleddig alig méltányolt 16. századi erdélyi humanista, Abafáji Gyulay Pál életének és
munkásságának monografikus feldolgozása, amihez három ország levéltáraiból
kellett felkutatnia eligazító forrásokat, jobbára levelezés útján (abban az
idõben utazási lehetõség és persze internet hiányában). Másik maradandó értékû
filológiai teljesítménye egy régtõl esedékes forráskiadvány: Benkõ József levelezése (Tarnai Andor
közremûködésével). Mindkét munka a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában jelent
meg. És még mindig nem szóltunk a hol egymagában, hol meg a nemrég távozott
Bodor András társaságában végzett roppant mennyiségû és értékû fordítói
munkásságáról, melynek eredményeként görög és latin drámaírók, történetírók és
filozófusok munkái váltak hozzáférhetõvé magyar nyelven. Mindezek
betetõzéseként aztán tavaly kézbe vehettük az európai hírû Benkõ József latin
nyelvû mûve, a Transsilvania specialis
fordítását, 1300 lap terjedelmû két vaskos kötetben. Ilyenformán a hajdani
domidoctus középajtai tudós pap fõmûve, az ugyancsak domidoctus Szabó György
ötévi észrevétlen munkálkodásának köszönhetõen végre valóban hazaérkezett,
most már magyarul szólíthatja meg kései olvasóit. S e csendben végzett tudósi
szolgálat méltatása nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk a klasszika-filológia
mesterének már-már legendás feladatvállalásáról, arról nevezetesen, hogy jó
ideje roppant tudásával és páratlan munkabírásával az Erdélyi Magyar
Szótörténeti Tár szerkesztõinek sorába állott. A munkatársak vallomása szerint
a ráesõ penzumok teljesítésében és túlteljesítésében valamennyi fiatalabb
kollégáját jócskán lekörözi, s egyszersmind tanácsaival is bármikor társai
rendelkezésére áll. És itt nem lehet nem idézni szállóige-gyûjteményének egyik
beszédes darabját: Vis est immensa
laboris assidui. – Mérhetetlen a kitartó munka ereje. De alighanem az
erasmusi szólás is ide kívánkozik: Qui ad
dicendum promptior est, ad rem gerendam minus est paratus. – Aki mindig kész a
szónoklásra, kevésbé kész a tettekre. Õ sosem szónokolt, mindenkoron a
tettek embere volt. S minthogy tapasztalásom szerint a hasonló elkötelezettségû
s munkaerkölcsû tanár és tudós ember manapság egyre ritkább fajta mifelénk,
annál nagyobb örömmel üdvözlöm a gesztust, mellyel Egyesületünk épp millenniumi
közgyûlésén fogadja tiszteleti tagjává a 80 éves Szabó Györgyöt – kinek erõt,
egészséget kívánok további eredményes munkálkodásához, a szellemi termés örömet
hozó begyûjtéséhez.