Klaniczay-Emlékkönyv
Tanulmányok Klaniczay Tibor
emlékére. Szerkesztette Jankovics József, a mutatót összeállította Héjjas
Eszter. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete. Balassi Kiadó.Bp. 1994. 398 lap
A kötet, amelyről megkísérlem tájékoztatni az olvasót, három nagyobb
és két kisebb szakterületet ölel fel: régi magyar irodalom; világirodalom,
összehasonlító irodalom és kulturális kapcsolatok; történetírás, beleértve a
vallásés művelődéstörténetet is. A két kisebb: irodalomelmélet és könyvészeti tanulmányok.
Meddő próbálkozás volna bemutatni mindenik dolgozatot,
amelyeknek szerzői kivétel nélkül Klaniczay Tibor barátai, munkatársai, tanítványai vagy
tisztelői közül kerültek ki, és
legtöbbjük a korán elhunyt nagyszerű tudós szellemi örököse gyanánt
végzett vizsgálatokat a már említett
területek valamelyikén. A magyarok mellett tíz külföldi is tisztelettel adózik a néhai professzor emlékének; olyan
szakemberek, akik tudományos körökben jól ismertek, s ugyanakkor
Klaniczay Tiborhoz, az emberhez is közel álltak.
Valamennyi tanulmány jellemzője a tömörség és a nyitottság:
kevés szóval sokat mondanak a tárgyalt kérdésekről, és ugyanakkor mindaz,
ami szőnyegre kerül, európai távlatot kap, mert a jelenségeket
sohasem elszigetelten, hanem mindig összefüggéseikben vizsgálják, bizonyságául annak, hogy a magyar kultúra és
annak egyik része, a magyar irodalom, mindig
nyitott volt Európa felé, amelytől sok szellemi értéket, indíttatást nyert, de nem keveset adott is
vagy esetleg közvetített.
Ha a kötetet abból a szempontból vizsgáljuk, hogy mennyiben
kapott benne helyet a bennünket közelebbről érdeklő erdélyi kultúra, akkor öt
dolgozat jöhet szóba. Balázs Mihály A Válaszúti komédia hátteréhez címmel
arról ír (177-205), hogy nem Basilius
István volt a komédia írója, viszont
egyes, Basiliustól leírt események szerepet kaptak a darab létrejöttében; a szerző valószínűleg Válaszúti
György volt, 1571 végén a kolozsvári iskola egyik vezetője.
Másodikként
említhetjük Nemeskürty István Sorscsapások krónikása - Kiegészítő
jegyzetek egy Forgách Ferenc-portréhoz című dolgozatát (206-211). A tudós és
népszerű író alapos érveléssel cáfolja, hogy Forgách Ferenc rosszindulatú embergyűlölő lett volna; eloszlatja
azt a tévhitet, hogy a reformáció híve volt (ebből csak annyi igaz, hogy
kritikai magatartással élt bizonyos egyházai tanítások irányában), s egy külön
alfejezet foglalkozik azzal, hogy
Forgách Ferenc miért pártolt az erdélyi fejedelemséghez. A szerző
valószínűnek látja, hogy Forgách itáliai útja során kapott ösztönzést
arra, hogy Erdély felé tájékozódjék. "Forgách abban bízott, hogy sikerülhet Erdély
és a Magyar Királyság egyesítése, ő ezen óhajtott Erdélyben munkálkodni,
valamint az általa gyűlölt Bekes Gáspár-párttal szemben a
Báthori-csoportot támogatta" (208-209). Erre mutat az is, hogy Báthori István
megbízásából Krakkóban is járt követként.
Csak röviden szólunk a következő két, egyébként lényeges kérdést boncolgató, erdélyi
vonatkozású magvas tanulmányról.
Németh S. Katalin Bethlen Kata és Eleonora Petersen-Merlau címmel (379-385) a két pietista asszony
életpályáját és önéletírását veti egybe, s általános
jellegű észrevételeket tesz a pietista női magatartásra és
önéletírásra nézve. Káldos János Egy fejezet az unitárius
egyháztörténet-írás történetéből címmel Kénosi Tőzsér János és
Uzoni Fosztó István Historia Unitariorum című kéziratos
művének keletkezéstörténetéről, sorsáról, kéziratairól ír (386-397).
Csak áttételesen kapcsolódik Erdélyhez - ugyanakkor azonban
a legtöbb európai országhoz - az a terjedelmes és olvasmányos, számomra a
legtöbb újat nyújtó tanulmány, amelyet Petneki Áron írt Tanta malitia
itineris, avagy az utazásnak veszedelmes voltáról címmel (10-31). A huszadik században, amikor repülőgépen és más korszerű járműveken
lehet idegen tájakra eljutni, elgondolkoztató az,
hogy a régi embernek mennyi nehézséggel kellett szembenéznie, ha utazásra szánta el magát. A tanulmány bevezetőjében a szerző idézi Enea Silvio
Piccolomini (a későbbi
II. Pius pápa) sorait e nehézségekre
nézve: "Mennyi szorult helyzettel kell
szembenézni: mély folyókon átkelni, omlatag hidakon keresztülvonulni, lovagolni
sötétben, esőben, szélben, hóban, sárban, jégben, folyóvizeken és tüskés
bozótokon keresztül, erdőben, köveken, sziklafal tetején, szakadék mélyén,
útonállók és ellenség közepette" (10). A mi
Temesvári Pelbártunk ezekhez hozzáteszi, hogy az utazás a halál közelségét
is felidézi; éppen ezért a hosszú útra vállalkozónak rendezett körülményeket kell
hátrahagynia, például végrendelkeznie kell. Egy másik hitszónok, a német Johannes Geiler
von Kaysersburg arról is beszél, hogy az
utazónak miként kell testileg felkészülnie a megpróbáltatásokra: "Bőriszákjába
tegyen kenyeret, bort, orvosságot és
tűzszerszámot. [...] Pénzét jól
rejtse el, s ha mégis kirabolják, ne szégyelljen koldulni. Jó kalapja,
köpönyege, botja legyen" (11).
Kik indultak útnak a régi időkben? Először is
az uralkodók, hiszen az állandó főváros intézménye későn jött létre, s
például a magyar királyok egyaránt tartózkodtak Esztergomban,
Székesfehérvárt, Budán, Visegrádon és másutt. Utaztak a püspökök is. hogy
Rómában felszenteljék őket, vagy zsinatokon vegyenek részt, vagy a
szerzetesek, akár koldulás, akár hittérítés volt a céljuk. A tanulóifjúságot a
híres nyugati egyetemek vonzása késztette útra. Ugyanígy a vándorlegények, akiknek a céhek
előírták, hogy szakmájukat nyugati
mesterek műhelyeiben fejleszszék nagyobb tökéletességre. Nagyon sok volt a
zarándok is, aki Jeruzsálem felé tartott. Napjaink problémáira utal a cigánykaravánok
kóborlása: a XVI. században az egész német-római birodalom
területéről kitiltják őket, mert "lopnak,
csalnak, kurválkodnak [...] a törököknek kémkednek" (16).
Gyakoriak az utasokat sújtó balesetek is: a ló néha megbotlik és leveti utasát, a
kocsikerék vagy tengely eltörik,
máskor a beszámolók vadállatok támadásairól emlékeznek meg. S a baj néha onnan
jön, ahol az utazó biztonságot remél: a fogadókban ellopják a vendég lovát, s a
már idézett Enea Silvio Piccolomini szerint ezekben "mocskos, büdös,
szakadozott ágyneműt kapsz, tegnap még ragályos beteg vagy
hulla feküdt benne. Hálótársad biztosan rühes, egész éjjel vakarózik, a másik
köhög, a harmadik bűzös leheletével nem hagy aludni [...] a
tolvajok is veled egy nyoszolyán alszanak, s alighogy elszenderedtél, fölkelnek, és
még az alattad levő tárgyakat is ellopják. Ringyók, cselédek,
kerítők, csepűrágók, komédiások, ingyenélők vannak ott, akik
folyton-folyvást perlekednek, és akkora lármát csapnak, hogy nem aludni, de még szomszédod szavát megérteni sem vagy képes" (25).
Jó érzéssel forgattam a Klaniczay-Emlékkönyvet, annál is inkább, mert a
Humanizmus és reformáció című Klaniczay
szerkesztette kiadványsorozat harmadik köteteként az ő kedves,
az erdélyi kutatók támogatására mindig kész pártfogásával láthatott
nyomdafestéket első nagyobb művem, az Abafáji Gyulai Pál című
kötetem 1974-ben, mint ahogy másoknak is készségesen segített az ebbe a tárgykörbe vágó munkáik
megjelenésénél.
Egészében véve az Emlékkönyv - amelynek kéziratát a halálos
beteg tudós még megsimogathatta, de kinyomtatását már nem érhette meg - méltó
tiszteletadás a XX. századi magyar
irodalomtörténet-írás kimagasló egyénisége. Klaniczay Tibor előtt.
Szabó György