Janitsek Jenő: Bardócszék
hely- és családnevei
Magyar Névtani Dolgozatok, 118. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem A Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport
Névkutató Munkaközössége.
Bp. 1993. 372 lap
A Névkutató
Munkaközösség, értékelve Janitsek Jenőnek és Hints Miklósnak a mai erdélyi
helynévkutatásban elért, mennyiségileg is kimagasló eredményeit, sorozatában, a
fénymásolatban megjelenő Magyar Névtani Dolgozatokban (MND) az
anyaggyűjtésnek már több esetben is előzékenyen helyet adott.
1991-ben megjelentette Hints Miklóstól Az erdélyi Sajó völgye nyolc
településének helyneveit (MND. 102), ugyanebben az évben
Janitsek Jenőtől
Torockó és Torockószentgyörgy hely- és családneveit (MND. 106), majd 1993-ban Hints Miklóstól a Mezőségi
magyar falvak helyneveit (MND. 121) és az alábbiakban bemutatásra szánt
kiadványt. De még ez utóbbi kötettel
kapcsolatos megjegyzéseinket el sem mondhattuk, máris napvilágot látott
Janitsek Jenő – Román János közösen
gyűjtött és szerkesztett újabb füzete: A máramarosi
Hosszúmező hely- és személynevei (MND. 124).
Hogy Janitsek
Jenő áldozatos gyűjtőmunkáját az erdélyi magyar
helynévkutatás keretei kőzött megfelelő módon értékelni tudjuk,
szükséges – futólag – az. előzményekre visszapillantanunk.
Ismeretes ugyanis, hogy a korszerű, módszeres helynévgyűjtés és
-feldolgozás éppen Erdélyben alakult ki a 30-as években, szempontjait
Szabó T. Attila dolgozta
ki (A helynévgyűjtés jelentősége és módszere. MNy. XXX[1934]. 160–180),
s a tőle feldolgozott Nagyenyed, Zilah,
Dés és Szásznyires helynévkincse után e
szempontok figyelembe vételével készültek el és jelentek meg – a 40-es
években – azok a kiadványok, amelyek minden
további kutatás alapjául szolgáltak. E kiadványok a barcasági Hétfalu, Kalotaszeg, a Kolozs megyei
Borsavölgy, Tőki-völgy, Dobokai-völgy, néhány mezőségi település és a Nyárád mente településeinek
helynévanyagát tették
hozzáférhetővé. E kiadványokat Szabó T. Attila. Árvay József,
Gergely Béla, Benkő Loránd, Márton Gyula, Imreh Barna neve fémjelzi.
Később, a
60-as évektől nagy lendületet vett magyarországi
helynévkutatás is – melynek eredményeként jelent meg az egy-egy megye
területének egészét átfogó kiadványok sora – ezen az elven alapult, s itt-ott
kisebb módosításokkal ezzel a
módszerrel készült cl és került kiadásra (pl. Zala megye földrajzi nevei, 1964).
Amennyire
örvendetes, hogy a nyelvtudomány, a népiség- és helytörténet, állat- és
növényföldrajz, a népi hiedelemvilág
ismerete szempontjából oly fontos helynévkutatás
Magyarország területének mintegy nyolcvan
százalékában befejeződött már. éppoly elszomorító – az előzmények ellenére – az a nagy lemaradás,
amely az erdélyi magyar helynévkutatásban beállott. Ebben a lemaradásban nem az
érdeklődés hiánya, hanem inkább a külső körülmények játszottak
közre. A ma már önálló elveken nyugvó
névtudomány, benne a helynévkutatás és anyaga,
a helynév, földrajzi név a népiség- és helytörténet fontos forrása, s mint
ilyen a háború utáni korszak pártállamának
ideológiai felfogásában „kényes kérdésnek” számított, a nacionalizmus,
revizionizmus gyanújába keveredett.
Következményeként a helynévkutatás programként
teljesen kikerült a romániai magyar nyelvtudomány feladatköréből. Persze, ha nem is folyt intézményesen helynévgyűjtés, mégis a végzős
egyetemi hallgatók, a helyi tanárok, értelmiségiek,
falumonográfia-készítők körében volt
ilyen irányú gyűjtés – a megjelentetés minden lehetősége
nélkül.
1967-ben
gondoltunk arra: jobb. ha más mondja meg, hogy mi szabad és mi nem, tehát adjuk
fel az. e tárgyban kialakult öncenzúrát, s próbálkozzunk a Nyelv- és Irodalomtudományi
Közleményekben (NyIrK) a szórványos gyűjtések anyaga alapján egy-egy
település helynévanyagának
folyamatos közzétételével. Így került kiadásra elsőként Csák László Bélfenyér jelenkori helynevei című
anyaga (NyIrK XI. 319). Minthogy a cenzúra nem gördített akadályt megjelenése
elé, ettől kezdve csaknem minden
számban helyet kaptak a helynevek, s így 1994-ig 102 település helynévanyaga került közlésre. Az
egyfalus (szülőfalu vagy
munkahely) gyűjtők mellett több falu névanyagával Bakk Pál, Burus János. Csomortáni Magdolna. Gy. Szabó Gyula, Hints Miklós. Salamon Ida,
Tibád Levente s közöttük is
kiemelkedő helyen – 34 faluval – Janitsek
Jenő szerepel. A folyóirat közlései kétségkívül biztatást, ösztönzést jelentettek a
szerzőknek helynévgyűjtő munkájuk
folytatásához és kiterjesztéséhez a kistáj egészére, s úgy vélem, most már
elérkezett az eddigi, sok esetben rejtett gyűjtések felmérésének és számontartásának az ideje. Ugyanakkor a NyIrK a továbbiakban sem
zárkózik el – már csak a szerzők további munkájának ösztönzése miatt sem – új, eddig még sehol nem közölt anyag
közzétételétől. Úgy tűnik ugyanis, hogy e szórványos közlések után
lehetővé válik majd kiadványsorozatban egy-egy kistáj anyagának egészét megjelentetni. Talán belátható időn
belül összeáll Csík, Háromszék, Gyergyó, Aranyosszék,
a Mezőség bizonyos részeinek helynévanyaga, ahogyan közlésre készen állnak – Janitsek Jenő gyűjtésében
– Erdővidék helynevei.
Az alábbiakban
tekintsük át Janitsek Jenőtől a már említett Bardócszék hely- és családnevei
címmel megjelentetett kiadványt. A Bevezetőben
a szerző arról tájékoztat, hogy Erdővidéken és a vele szomszédos
déli településeken végzett gyűjtőmunkájából ezúttal Bardócszék anyagát,
azaz Bardóc. Bibarcfalva, Erdőfüle, Kisbacon. Magyarhermány,
Olasztelek, Székelyszáldobos és Vargyas
hely- és személynévanyagát sorakoztatja
fel. A Bevezetőt Bardócszék családneveinek összefoglaló táblázata,
majd a felhasznált irodalom, illetőleg az erre utaló rövidítések jegyzéke
követi. A kötet fejezeteit az egyes falvakra
vonatkozó névtudományi adatok teszik ki. előbb a Pesty Frigyes-féle gyűjtés anyaga, továbbá a
település jelenkori és történeti helynévanyaga betűrendben, szétválasztva
a belterület és külterület helyneveit, majd a falu családnevei következnek.
Egyes esetekben – érthetetlen következetlenséggel
– a szerző felsorakoztatja a keresztneveket, a ragadványneveket, sőt
az állatneveket is. Emiatt a munka
címe ez is lehetne: Bardócszék hely-, személy- és állatnevei. A kötetet
a helynévtérképek zárják, egyikemásika
közöttük a lekicsinyítés miatt sajnos használhatatlan.
Minthogy
egy-egy falunévvel fejezetekre tagolt kiadványban a szerző azonos módszert
alkalmaz, eljárása szemléltetéseként elég, ha az első falu, a Bardóc
helységnévvel jelölt részt vesszük tüzetesebb vizsgálat alá.
A helynévi
adatokat e fejezetben is a falura vonatkozó tudnivalók viszonylag hosszú
bevezetője előzi meg. Ebben a szerző elhelyezi a falut földrajzilag (a vele határos
falukat szükségtelen felsorolni,
megtalálhatók a térképlapon!), majd
a kőkorszakbeli viszonyok, avar kori leletek felemlegetése után, egy bekezdés erejéig, rátér a
falunév eredetére, de ennek
taglalását megszakítva ismerteti a falu templomát, majd a falu történetének
jelentősebb mozzanatait. Ezt néprajzi tudnivalók, továbbá a falu
népesedési adatai követik. Újból
előkerül a falu első írásos adata, kiegészítve a falunév
további történeti adataival, majd ismét a falunév eredete. Janitsek nem fogadja
el Kiss Lajosnak (Földrajzi nevek
etimológiai szótára, I. 168) azt a bizonytalan feltételezését, hogy
az eredetibb Bardócfalva helységnév talán víznév; inkább személynévnek tartja, s – bizonyítás nélkül – kun vagy
besenyő eredetűnek véli. A bevezető részt a falu nyelvjárási
jellegzetességeire való utalás és az adatközlők felsorakoztatása zárja.
A közölt
anyaggal kapcsolatban meg kell mondanunk, hogy a szerzőnek szlavistaként nem
lett volna szabad a nyelvjárás
hangtani jelenségeinek érzékeltetésébe belebonyolódnia és a helynevek
lejegyzésében érvényesítenie, hiszen még nyelvjáráskutatónak sem kell lenni
ahhoz, hogy valaki felismerje az ilyen kijelentések tarthatatlan voltát, mint: (a
beszélők) „a szóvégi o hangot ö hanggal cserélik fel”,
vagy „a köznyelvi a és á ejtése nyílt”, miközben – helyesen – zártaknak
jelöli. Továbbá a magyarban nincs is szóvégi o, csakis ó, s ez
realizálódik a helyi nyelvjárásban minden helyzetben ő-höz
közelítő változatban. Ma már a helynévközlésekben a hangszínárnyalatokat
nem szokás jelölni, tehát nem fonetikai, csupán fonológiai jelölést szükséges
alkalmazni. Attól ugyanis nem lesz tudományosabb a névtan
szempontjából egy helynévi adattár, ha az adatokban minden [!] a
és á alá kitesszük a zártság fonetikai jelét: ez a névtan
szempontjából teljesen irreleváns.
Fel kell
vetnünk a továbbiakban azt az igényt, hogy egy helynév-közlemény
bevezetőjében csak a későbbiekben felsorakoztatott helynevekhez
valamilyen vonatkozásban - szorosabban vagy lazábban – kapcsolódó tájékoztatásra van
szükség. Az, hogy egy-egy szerző „mindent”: történeti, szociográfiai,
néprajzi, építészeti stb. vonatkozású anyagot, amit a helyszínen tapasztal,
vagy a településhez fűződő szakirodalomból kivonatol,
belesűrít egy pár lapnyi bevezetőbe, a munka tudományos értékét
nemhogy növelné, hanem inkább csökkenti. Egy jó szerkesztő a szerkesztés
során a felesleges részeket nyilvánvalóan kigyomlálja, vigyáz a tárgy logikus
gondolatmenetére, biztosíthatja a leírás és módszer egységét. Az MND
sorozata azonban fénymásolatban jelenik meg, szerkesztő és szerkesztési
elvek nélkül, úgy, ahogyan a szerző a legépelt szöveget benyújtja. A
kiadvány így kézirat, ha úgy tetszik, gépirat. s a szerkesztés következetlenségei, a ki nem munkált stílus, a gépiratban benne hagyott
gyakori helyesírási vétségek
tulajdonképpen a kiadvány szerzőjét terhelik.
A
felsorakoztatott helynevek hosszú sora viszont arról győz meg
mindenkit, hogy Janitsek Jenő ma Erdélyben egyike a legkiválóbb
helynévgyűjtőknek. Azon a településen, ahol ő
gyűjtőként megfordul, mindig a teljességre törekszik: alig hinném, hogy maradna utána
fel nem jegyzett helynév. A teljességet a
térképvázlatokon lokalizált nevek
sűrűsége is bizonyítja. A nevek mellé mindig följegyzi a
helyszínen kapott magyarázatot, a terület gazdasági
felhasználását, sőt a helyneveket kiegészíti a névmagyarázathoz szükséges történeti adatokkal is.
Ebből az adattárból a feldolgozás során bárki kibonthatja a helynevek csodálatos világát, a névadás
indítékait, módjait, nyelvi eszközeit, a helynevek típusait stb. Ugyanez vonatkozik a települések családnévanyagára is.
Megtudjuk az azonos nevű
családok számát, az egyes családnevek viselőinek
összlétszámát is. E családnevek becses adalékul szolgálhatnak majd egy
jövőbeni magyar családnévszótárhoz.
Ugyanez nem mondható el a ragadványnevek vonatkozásában: az adatok bár
becsesek, de nem elégségesek a névhasználat gyakorlatának, a személynevek
élettanának kidolgozásához.
E kiadvány a
már 75 éves szerző 25 éven át fáradhatatlan szorgalommal végzett
helynévgyűjtő munkájának módszerét, e helynévanyag közzétételének tőle követett módját
példázza. Gyűjtőterülete általában Maramaros (a magyar mellett a
román és ukrán helynevek is!), Erdővidék, Kolozsvár
környéke, Gyergyó, részben Aranyosszék, Barcaság és a bihari szlovák
települések. Az MND 118. száma tehát ebből a százat is meghaladó településen végzett hatalmas anyagból tette közzé ez
alkalommal Bardócszék 8 településének hely- és személynévanyagát. Eshetett
volna a választás más vidékek településeinek névanyagára is. A kötet anyagát vizsgálva azon töprengtem ugyanis, hogy Erdővidék és benne Bardócszék
helynévanyaga (bár e kötetben, ki tudja, miért, miért nem, nem hivatkozik rá a
szerző!) a NyIrK-ben 1969 és 1980 között elszórtan már megjelent.
Készséggel elismerem: minden gyűjtő
gyűjtései eredményét egyszer együtt, a táj névanyagát egységben szeretné
látni, azon túl, hogy a már egyszer felgyűjtött
anyagot utóbb újabb s újabb, főleg történeti adattal kívánja kiegészíteni. Ezt tette Janitsek
is, amikor a NyIrK-ben közölt erdővidéki helynévanyagot falvanként 8–10 adattal megpótolta, térképvázlatokkal
kiegészítette, s hozzáfűzte
a települések eddig ismeretlen személynévanyagát. Bár távol áll tőlem,
hogy tanácsokat osztogassak, helyében én Erdővidék névanyagát két
külön kötetben Erdővidék helynevei és Erdővidék
személynevei címmel a szerkesztés korszerű kívánalmainak
megfelelően nyomtatásban jelentettem volna meg. A szerző alighanem megfosztotta
magát ettől az örömtől. A lehetőségek nyomorát jelzi ugyanis az
a kiadási folyamat, amely szerint megjelentetem falvanként elszórtan
Erdővidék helyneveit egy folyóiratban nyomtatásban 800 példányban, majd
tulajdonképpen szintén feldarabolva, három részletben fénymásolatban 250 példányban.
Kérdés ezek után, hogy lesz-e kiadó, amely könyvként kiadja. Nem tenném szóvá, ha nem tudnám, hogy a szerző gyűjtésében
nagyszámú olyan anyag van, amely
elszórt településekre vonatkozik; ezek inkább
folyóiratban vagy fénymásolatban lennének közölhetők, de egy olyan
magyar ajkú egységes táj anyagát, mint
amilyen Erdővidék, könyvvé kellene érlelni.
Murádin László