Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

A magyar népi kultúra táji tagolódása

Magyar Néprajzi Atlasz I-IX. Szerkesztette Barabás Jenõ. Akadémiai Kiadó. Bp. 1987-1992

Az utóbbi két évtizedben a magyar néprajztudomány jelentõs összefoglaló  munkát tett a kutatók asztalára, megteremtve ezzel a magasabb szintre való továbblépés feltételeit. 1977 és 1982 között megjelent a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötete, számos eredeti kutatáson (is) alapuló szócikkel. Folyamatban van az új szintézis, a nyolckötetes Magyar Néprajz közreadása. (Az eddig megjelentek közül az V-VII. kötet a folklórt és a népi vallásosságot, a III. pedig a kézművességet tárgyalja.) A harmadik nagy jelentõségű kiadvány a Magyar Néprajzi Atlasz (a továbbiakban: MNA) kilenc kötete, amely 634 térképlapon mutatja be a magyar népi kultúra különbözõ elemeinek térbeli tagolódását.

A különbözõ anyagi, társadalmi és szellemi természetű javak, kulturális elemek, jelenségek teljes magyar folklórterületre vonatkozó feltérképezése, a formaváltozatok elterjedési területeinek kirajzolása már önmagában is fontos tudományos eredmény, s ennek a jelentõsége nagymértékben növekszik, mert a szakembert további összefüggések felderítésére ösztönzi. Felvetõdik pl. a kérdés, hogy mi az oka az egyezéseknek; még inkább, hogy mivel magyarázhatóak a különbözõségek. Az esetek többségében csak elmélyült elemzés tud választ adni arra, hogy földrajzi-ökológiai, társadalomtörténeti, településtörténeti stb. tényezõk, belsõ fejlõdés vagy kulturális kölcsönhatás, diffúziós vagy migrációs folyamatok állanak‑e a háttérben. A térképlapok együttes számbavétele fogódzót nyújthat a magyarság etnikai sajátságainak a megragadásához, továbbá a nagy- és kistájak, etnikai csoportok kulturális körülhatárolásához. A kartográfiai módszernek a néprajzkutatásban játszott szerepérõl Barabás Jenõ könyvébõl tájékozódhatik az érdeklõdõ. (Kartográfiai módszer a néprajzban. Bp. 1963)

Az MNA, e fontos, egyszerre forrás- és szintézisjellegű kiadvány több évtizedes erõfeszítés eredménye; koordinálása a nemrég elhunyt Barabás Jenõ érdeme. A munkálatok megkezdését az európai tapasztalatok számbavétele elõzte meg. (Vö. tõle: Az európai néprajzi atlaszmunkálatok tanulságai. Ethn.LXVI. 1955. 409-426.)

A múlt század végi, e század eleji német és francia nyelvatlaszokhoz képest a néprajzi kartográfia számára komolyabb ösztönzést jelentett a népi kultúrára is kitekintõ olasz és dél-svájci nyelvatlasz. Az elsõ néprajzi atlaszok Németországban és Lengyelországban készültek a harmincas években, s hatásukra a munka a legtöbb európai országban megindult. A magyaroknál Schwarz Elemér kezdeményezte, majd részletes tervét az ugyancsak nemrég elhunyt Gunda Béla dolgozta ki 1939-ben. 1941-ben 700 helységben 14 kutató végzett gyűjtést. "A kérdõív kis egységeket vett fel, és azokat igen behatóan elemezte. Az alkérdések a vizsgált jelenség formai, funkcionális, kultikus és szociális vonatkozásaira tértek ki, és a történeti szempontokra is figyelemmel voltak" (Barabás, 1955. 419.). A túlméretezett vállalkozásnak azonban csak nagyon kis része (a teherhordásra vonatkozó gyűjtés) készült el. A háború miatt aztán az ilyen vállalkozások Európa-szerte elakadtak. A háború után újra elõtérbe került a néprajzi atlaszok szerkesztésének igénye, s e tekintetben Svájc és a Szovjetunió törtek az élre, jelentõs elvi-módszertani tanulságokat kinálva a követõk - csaknem az összes európai ország - számára. Idõközben felmerült egy közös, egész Európára kiterjedõ néprajzi atlasz elkészítésének igénye is.

Mindez lehetõvé és egyben szükségessé tette az MNA elvi-módszertani alapjainak a lerakását, amire a szerkesztõbizottság (Barabás Jenõ, Diószegi Vilmos, Morvay Judit, Szolnoky Lajos, Gunda Béla) 1955. augusztusi egyeztetõ tanácskozásán került sor. Ennek fõbb pontjait ismertetjük a következõkben, Barabás Jenõ nyomán. (A magyar néprajzi atlasz helye és jelentõsége az európai etnológiai vizsgálatokban. A Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei XXIV. 1967. 117-135.)

Az atlasz sikerét, jelentõségét elsõsorban az határozza meg, hogy milyen mértékben képes képviselni az illetõ nép kultúráját. A MNA szerkesztõbizottsága e tekintetben teljességre törekedett ugyan, azonban különbözõ meggondolásokból válogatásra kényszerült. Egyfelõl a jelenségek kontinentális elterjedésének tanulmányozhatósága miatt tekintetbe kell vennie - természetesen a megfelelõ kritikával - az európai atlaszok tematikáját, kihagyva a másutt fontos, de a magyarságra nézve nem releváns kérdéseket. Fõleg a szomszéd államok és népek készülõ atlaszainak tematikai egyeztetését tartották fontosnak; ez lengyel-magyar-jugoszláv vonatkozásban meg is történt. Másfelõl, gyakorlati okokból, mint amilyen a gyűjtés, továbbá a térképezés lehetõsége, olyan - tudományos szempontból jelentõs - fejezetek maradtak ki, mint a gyűjtögetés, halászat, vadászat, kézművesség, népköltészet, néptánc, díszítõművészet. Az információkat ugyanis teljes mértékben kérdõíves módszerrel kívánták gyűjteni, szemben pl. az orosz és a szibériai néprajzi atlasz gyakorlatával, amely nagymértékben hasznosította a szakirodalmi és a múzeumi anyagot is.

A Szovjetunióban készített atlaszok azért is támaszkodtak korábban nyert információkra, mert vizsgálatukat a XVIII. század közepéig terjesztették ki. A történeti beállítottság tulajdonképpen a magyar atlaszra is jellemzõ (szemben pl. a némettel), de itt a kutatók az emlékezetben még utolérhetõ századfordulós állapotokat tekintették kiindulópontnak, igyekezvén megragadni a változás idõpontját, folyamatát, mibenlétét is.

Míg a svájci, az osztrák, a lengyel, valamint a most készülõ román néprajzi atlasz az államhatárokon belül maradt és a nemzetiségek vizsgálatát is célul tűzte ki, addig az MNA, akárcsak a német, orosz, holland, svéd stb. nyelvterületben és etnikumban gondolkodik. Egyfelõl a szerkesztõk úgy érezték, hogy nincs meg a kellõ szakismeretük a nemzetiségek sajátos jegyeinek meghatározásához, enélkül pedig egyoldalú lett volna a kép, másfelõl a határon túli részek anyanyelvi kultúrája nem választható le az egész nemzetrõl. A peremvidékeken jól tanulmányozhatók az interetnikus hatások, az átvételi, befogadási folyamatok.

A gyűjtõpontok számát 423-ban határozták meg; ebbõl 165 a határokon kívül helyezkedik el. Az egyes kutatópontok egymáshoz viszonyított távolsága belföldön nem nagyobb, mint 15-20 km.

A külföldi elõzmények egyaránt kínáltak példát a laikusokkal és a szakemberekkel végzett munkára. Az utóbbi nyilvánvaló elõnyei miatt az MNA szerkesztõi a szakemberek gyűjtõmunkájára szavaztak.

A szerkesztõk 1956-1958 között elkészítették a gyűjtés alapjául szolgáló dokumentációt; ez egy bevezetõ gyűjtési útmutatóból és négy füzetnyi kérdõívbõl állt, füzetenként 50-50 témával. Az utóbbiak a néprajz fõ témakörei köré szervezõdtek, fontosságuknak, illetve a szerkesztõk elvárásainak megfelelõen más-más arányban. A földművelés pl.36, az állattartás 14, az építkezés 15, a lakberendezés 4, a gazdasági építmények kérdése 11, a szállítás 9, a kendermunka 10, az egyéni és társadalmi élet szokásai 32, a világkép 16 témát kapott.

Az egyes témák további olyan kérdéseket tartalmaztak, amelyek gyakran önmagukban is összetettek voltak: három-négy, sõt több elemre is rákérdeztek. A juhtej feldolgozásának összetett folyamatát (egy téma) pl. 14, tovább is tagolódó kérdés megválaszolása alapján kívánták áttekinteni; ezek kitértek a pásztortársadalom hierarchikus rendjére és munkakörére, a gazdák tejbõl való részesedési elveinek, a tejbemérés lefolyásának, a feldolgozás technológiájának, eszköztárának, építményének, a munkafolyamatok megszervezésének kérdéseire, figyelve a termelési év ciklusai szerinti különbségekre, valamint a történelem folyamán bekövetkezett változásokra. Egyetlen téma kidolgozásának tehát a munkafolyamatok és kapcsolódó szokások leírását, megnevezését, azok szociális és kultikus vonatkozásait, a teljes tárgyi kelléktár rajzait, fényképeit is tartalmaznia kellett. A szerkesztõk, a válaszok formalizálása érdekében esetenként már a kérdõívben lehetséges teljes tipológiát kínáltak fel, elõzetes szakismereteik alapján.

1959-1969 között a 417 településre kiterjedõ gyűjtésben - a IX. kötet végén megjelent tájékoztató szerint -, összesen 159 kutató vett részt, természetesen nem egyforma mértékben; gyakran ugyanabban a helységben a kérdõfüzeteket többen megosztották egymás közt. Úgy tűnik, e tekintetben a legnagyobb erõfeszítést az alábbi kutatók fejtettek ki (nevük után zárójelben a kutatott falvak száma): Barabás Jenõ (52), Kisbán Eszter (42), Kósa László (36), Paládi Kovács Attila (36), Pócs Éva (33), Csalog Zsolt (29), Morvay Judit (23), Füzes Endre (22), Horváth Terézia (20), Ecsedy Csaba (19), Diószegi Vilmos (16), Ikvai Nándor (15).

Barabás Jenõ tájékoztatója szerint egy kutatóponton átlag 8 napra volt szükség az összes kérdés tisztázásához. Az alapgyűjtésekre csupán 1967-ig több mint 2000 munkanapot fordítottak, s az eredmény több mint 100 000 jegyzetoldal, 20 000 fénykép és 10 000 rajz. (Barabás Jenõ, 1967.131.) A gyűjtés 1969-ben zárult le.

A hatalmas anyag feldolgozását már 1966-ban megkezdték. Az adatokat - a megfelelõ rendszerezési elvek kidolgozása után - szakaszosan vitték térképre, úgy, hogy már az elsõ menetben, bár ritkább pontsűrűséggel, az egész nyelvterületre figyelemmel lehessenek. Így már munka közben kétségek merültek fel a kirívó adatok hitelességét illetõen, ezért ellenõrzõ lapokat szerkesztettek, s a kérdéses eseteket a helyszínen tisztázták.

A térképek léptéke, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelõen 1:2 000 000. Ugyancsak ehhez a gyakorlathoz igazodtak, amikor a tájékozódást halvány nyomatú koordináta-rendszerrel, a vízhálózat és az országhatárok feltüntetésével és természetesen a koordináta-pontokat magyarázó helynévtár megszerkesztésével tették lehetõvé. A különbözõ néprajzi jelenségeket a koordináta-rendszerbe szerkesztett geometrikus jelekkel jelölték; ezek feloldását az egyes térképlapok alján kétnyelvű (magyar és német) szöveg, illetve rajzos ábra szolgálja.

A térképezés mellett a szerkesztõk fontos feladatnak tekintették a térképre nem kerülõ adatok, továbbá a téma kapcsán felmerülõ kérdések kommentárok formájában történõ bemutatását, megfogalmazását. Noha e tekintetben nem támaszkodhattak külföldi elõmunkálatokra, egy 1967-ben közölt Mutatványból (Népr.Ért. XLIX. 5-72.) meggyõzõdhetünk arról, hogy sikerült kidolgozniuk a kommentárok megfelelõ szempontjait, kereteit.

A kitűzött célok közül ez ideig a térképek közreadása valósult meg. A kilenc kötetben megjelent 634 térkép a következõ tematikus megoszlást mutatja: település 5, földművelés 93, állattartás, szénamunka 92, teherhordás, szállítás 30, építkezés, lakás 61, textilmunka 20, táplálkozás 122, öltözet 44, társadalom, a közösségi élet szokásai 131, néphit, kozmogónia 36.

A teljes anyag három nagy részre osztható. Ebbõl az anyagi javak termelése, a gazdálkodás bõ egyharmadot (37%-ot), a szükségletek közvetlen kielégítésével kapcsolatos tevékenységek, jelenségek (lakás, táplálkozás, öltözet) kb. ugyanannyit, a társadalmi és szellemi élettel kapcsolatosak pedig kb. 26%-ot tesznek ki. Az elõbbiekre vonatkozó térképek számát nem sokalljuk, az utóbbiakét viszont keveselljük, és nagyon sajnáljuk a népköltészet meg a népművészet teljes mellõzését. Ugyanakkor feltűnõ, hogy a néphit-térképek egy részén kevés az erdélyi adat. Vajon nem azért-e, mert a szakaszos térképezés Diószegi Vilmos tragikusan korai halálával megszakadt, s az õ munkáját senki sem fejezte be? Térképezetlenül maradt a mátkálás témája is. Ugyanakkor 25 lap a keresztnévadás szokásait taglalja, de Erdély és a Felvidék teljes hiányával.

A térképek szerzõi: Paládi Kovács Attila (90), Morvay Judit (73), Kisbán Eszter (70), Csalog Zsolt (53), Szolnoky Lajos (53), Diószegi Vilmos (52), Barabás Jenõ (51), Füzes Endre (38), Horváth Terézia (38), Pócs Éva (20), Györgyi Erzsébet (17), Hegyi Imre és mások. Néhány lap több szerzõ közös munkája.

A kommentárok - legalábbis egyelõre - nem jelentek meg. Félõ, hogy csak részben készültek el. Így az olvasó nem tájékozódhatik teljes részletességgel a begyűlt anyagról, melynek csak bizonyos százaléka (Szabadfalvi József szerint csak mintegy fele) került a térképlapokra. (Balassa Iván, Soòa Kovaèevièova, Szabadfalvi József: Három vélemény a Magyar Néprajzi Atlasz I-III. kötetérõl. Ethn. 1989. 453-459.) Így nem szerezhetünk tudomást a térképek szerzõiben felmerülõ kérdésekrõl.

A megszerkesztett anyag természetesen így is sok tanulságot kínál.

A népi kultúra táji tagolódása a különbözõ elemek esetében más és másként valósul meg. Nagyon sok elem fõ típusa a teljes magyar nyelvterületen megjelenik, esetenként, foltokban vagy szórványszerűen más típusoktól, altípusoktól, variánsoktól kísérve. Pl. a kereszttalpas és teknõbölcsõ, a nyitott, apró ráncú szoknya, a füstölt szalonna, a családszervezet nemzetségként történõ megnevezése, a lövöldözés lakodalomkor, a péntek mint a kenyérsütésre és mosásra tilos nap, a csillag lehullásának élõ személy halálára való vonatkoztatása, a szegények etetése a halottak emlékére, a foggal született gyermek majdani rendkívüli sorsában való hit stb. összmagyarnak bizonyult.

Több esetben egy jelenség két-négy típusa él egymás mellett csaknem a teljes nyelvterületen, s ezeknek a szétválasztásához alig kínálkozik szabályszerűség. Többek közt a népi öltözet és a népi jogszokások kérdései esnek e kategóriába. Talán, mert elõbbieknél a táji eltérések hordozói nem annyira az öltözetelemekben, mint azok különbözõ összefüggéseiben (szabás, szín, díszítmény, viselésmód stb.) megnyilvánuló, lokálisan szervezõdõ jelfunkciók. Utóbbiaknál (pl. az ingatlan öröklésének vagy a férjezett nõ névhasználatának kérdésénél) a többféle rendszer párhuzamos fennmaradását az egyes tájak népességének belsõ rétegzettsége, sokféle érdekeltsége indokolja.

Milyen helyet foglal el az erdélyi magyar kultúra az összmagyarban? A térképlapokat áttekintve azt látjuk, hogy a nagytáji különbségek csak a legritkább esetekben vonatkoznak pontosan ugyanazokra a földrajzi egységekre. Még szabatosabban fogalmazva: a jelenséghatárok csak a legritkább esetekben esnek egybe.

Mindamellett megfigyelhetõk bizonyos szabályszerűségek, törekvések. Mindenekelõtt határozottan elkülönül a már Györffy István által felfedezett, majd kutatók sorától (Tálasi István, Hoffmann Tamás, Füzes Endre, Balassa Iván) részleteiben jellemzett két nagy gabonatermelõ régió: az Alföld és az azt övezõ hegyvidék extenzív/intenzív gyakorlata a maga szembenálló elemeivel, mint a búza/rozs-termesztés túlsúlya, tanyás szabadgazdálkodás/műveléskényszer, kaszás/sarlós aratás, vendégoldalas rövid szekérrel/nyomórudas hosszú szekérrel való hordás, a gabonának szem/kéve formájában való tárolása, s ennek megfelelõen, az építmény hiánya/csűr megléte, állati/emberi erõvel történõ szemnyerés, egyfunkciójú nagykapacitású szemtárolók/többfunkciójú tároló építmények stb.

Nyomon követhetõk a jórészt ökológiai tényezõkre visszavezethetõ, hasonló két fõ övezetre vonatkozó eltérések a szénamunkában meg az állattartásban is; a hegyvidéken szükségszerűvé válnak a tároló építmények és a vonómarha téli-nyári patkolása.

Az építkezésben a nyersanyagok megléte vagy hiánya alakítja ki a fõ formákat (sárfal/boronafal, szelemenes/szarufás tetõszerkezet, nádtetõ/kévés zsúptetõ stb.). A kendermunka hasonló regionális eltéréseit (kévés áztatás/köteges áztatás, különbözõ törõeszközök/tiló) Szolnoky Lajos hozta összefüggésbe impozáns monográfiájában a kender-, len- és bõrkultúra hagyományaival.

Bizonyára az sem véletlen, hogy a hegyvidéken maradt fenn a mártásoknak lakodalmi ételként való fogyasztása. Itt honos az a hiedelem, hogy a kenyér megakadályozhatja a tűzvész terjedését, vagy az, hogy a házikígyó megölése a családtagok valamelyikének halálát okozza.

A jelenségek terjedésében határt szabhatnak a folyók is. Pl. nyugat-keleti irányban a Duna a hajlított/egyenes szekéroldalak elkülönítõje; az utóbbiak a dél-Dunántúlon is elõfordulnak. A szõlõprést csak a Tiszától keletre nevezik sajtónak. A hasított ágú villák is e területen vannak túlsúlyban a toldott ágúakhoz képest, ami az erdõs környezet alkalmas faanyagával is összefügghet. Mindez a kulturális javak nyugat-keleti irányú terjedésének fáziskülönbségeivel.

Egyes, Erdélyben honos kulturális formák azonosak a felvidékiekkel. Pl. mindkét nagytájon gyakoriak a félgömbölyű takarmányhordó kasok; fõleg e vidékeken nevezik szuszéknak a gabonatartó ládát; kosárnak a juhászat fedetlen építményét; csűrnek a szálasgabona és széna tárolására, valamint a szemnyerésre épített gazdasági építményt. E területeken a legutóbbi idõkig kézi orsóval fontak, s az ötvenes években már jelenlevõ mechanikus fonóalkalmatosságok közül fõleg az állórokkák honosodtak meg.

Másfelõl az erdélyi magyar népi kultúra több elemében a dél-magyarországival rokon. Így közös kultúrelem a balkáni eredetű félkör alakú kerek kapa; az ujjas nõi bõrkabát, kozsok (és nem ködmön) megnevezése. E területeken gyakoribb az egyik oldalán és vállán nyitott, elején zárt bõrmelles, továbbá a bocskor. Itt készítenek kása nélküli hurkákat (de kásásokat is), itt tesz az anyós széket a võlegényes házhoz érkezõ menyasszony elé, itt építenek be áldozati állatot a ház alapjába.

Más kulturális elemek dél-észak irányban a Középhegységek vonaláig terjednek: a hosszú pendely északi határa Budapest környéke, az elrejtezés kifejezésé (arra a tetszhalottszerű állapotra vonatkoztatva, melynek során az emberfeletti erejű személy lelke a túlvilágon jár) a Dunakanyar vonala.

Néhány erdélyi kulturális elem a dél-dunántúliakkal rokonítható, valószínűleg azért, mert mindkét vidék archaikus reliktum-terület. Pl. itt maradt fenn több adat az asszonyok hosszúkás fejrevaló kendõjérõl; itt tartják teknõben a kenyeret, nem használva kenyértartó rácsokat.

Más esetekben az egyezés Nyugat-Dunántúl felé mutat. Mindkét nagytájon majorság a háziszárnyasok neve; az asztalformák közt megjelenik a talpas asztal; a mosás módja a szapulás; a lidércet tüzes rúd (és nem csirke) formájában képzelik el; az újszülöttnek több pár keresztszülõje van.

Végül egyes kulturális sajátosságok megléte vagy éppen hiánya Erdélynek kulturális nagytájként markáns arculatot biztosít. E sajátosságok egy része az állattartással kapcsolatos. A takarmányt csak itt szárítják állványon - igaz, itt sem mindenütt -, nyilvánvalóan a csapadék nagyobb mennyisége miatt. A ló befogásához használt szügyhám csak itt egészül ki farhámmal, ami a szekér fékezésére szolgál, tartólánccal kiegészülve. A járombélfa csak itt hajlik be a járomfõ fölé. Csak itt herélik a juhot. Feltűnõek a juhászatban megmutatkozó sajátosságok is: ezek nagyobbrészt a román juhpásztorok hatásával magyarázhatók. Csak itt vannak (balkáni eredetű) kézzel szállítható pásztorkunyhók, ún. kolibák, esztenák. A juhok összetartására szolgáló építmények csak itt költöztethetõk minden esetben, s csak itt téglalap alakúak és többosztatúak. Faldarabjaikat csak itt nevezik lészának. Sajátos a juhászat erdélyi terminológiája is: a nyáj csak itt sereg vagy turma, a fõjuhász bács, major vagy pakulár, a fiatal segédpásztor monyator vagy sztrungár. A tejgazdálkodás fokozott fontosságát jelzi, hogy itt korábban kezdik fejni a juhokat, mint másutt - már József napján, de legalább Szent György napján -, háromszor fejnek naponta, és mindannyiszor fel is dolgozzák a juhtejet. A fejõveder itt alacsonyabb és fejõcsuporral  egészül ki. A sajtnyomás eszköze itt kezdetlegesebb (káva, váska, krinta és ), szemben az ékkel, csavarmenettel kiképzett fejlettebb sajtnyomópadokkal.

A szállítás sajátos eszközei Erdélyben a légelyhordó kampósbot és az átalvetõ. Az építkezés különlegessége az erdõövezet jellegzetes tetõfedõanyaga: a fazsindely és a dránica használata. A régies kétosztatú házak csak Kelet-Erdélyben maradtak fenn. A fõzõhely itt a szobában van, a tüzelõeszköz csak itt a kandalló, sarokpihenõ nélkül. E fás nagytájon a trágya, mint tüzelõanyag, alig jön számításba.

Valószínűleg a gépi cséplés elterjedésével és a gabona szemként való tárolásával (ez a sokfunkciójú gabonásokban történik) válhatott a csűr egy részébõl istálló, melynek jászolába kis tolóablakon (könyöklõ, ablak) lehet a szénát bedobni.

A kenderrost megmunkálásához itt együtt használják a szegsoros, szegrózsás és néhol még a sörtés rostfésűt, míg a többi vidéken - egy-két kivételtõl eltekintve - a szegrózsás vált kizárólagos rostminõsítõ eszközzé.

Az erdélyi magyar népi kultúra az összmagyarhoz képest sok mindenben archaikusabb. Ilyen régiesebb elem a rúdguzsaly, a lecsonkolt élõfa-ágas mint edénytartó, az égetéssel és faragással elõállított magas, álló famozsár, áttört törõvel, melyet az utóbbi idõben az olajos magvak törésére használtak. Ilyen a tésztasütésre alkalmazott sütõkõ. Sajátos formájú: csonkakúp alakú az ivóvíztartó fa kártya, félgömb alakú az üst. Német hatásra utal a befenekelt vízhordó légely megnevezése.

A táplálkozási kultúra is sok régies elemet mutat. Nagy szerepet játszik a lakosság életében a kukoricalisztbõl fõzött, sajátosan készített (tört) pép, a puliszka, melyet más területekhez viszonyítva többféle étellel (káposzta, hagyma, lekvár, mák, tej, túró) fogyasztanak.Téli reggeleken is ezt eszik, míg másutt ilyenkor a levesfogyasztás jellemzõ. Viszont hiányzik az erdélyi étrendbõl a húsos köleskása, a kásából liszttel sűrítve fõzött pépes ételek sora, a lisztes krumplipép, a pirított lisztpép, a tésztakása, a csíráztatott gabonából készült lepény. Viszont csak Erdélyben fogyasztják a tejben fõtt kukoricapépet, a bálmost, továbbá a tejjel édesített, kovásztalan kukoricalepényt, a málét. A kenyérsütés technológiája, amint azt Kisbán Eszter feldolgozta, itt elmaradottabb. Itt az erjesztõanyag, a sós kovászmag, az alföldi tartósított párral szemben kevésbé megbízható: a tészta nehezebben sül át, a héja megég, ezért kell még melegen leverni.

Erdélyi sajátosság a minden ünnepi és rituális alkalommal felszolgált kürtõskalács, viszont itt nem fogyasztanak öntött kelt tésztából sült buktát, sem a lakodalmakon rétest. Ritka továbbá a lakodalmi étrendben a kása és a pörkölt. Archaizmus itt a szalonna egy vagy két darabban való füstölése. Az újdonságok, pl. a disznófõsajt a magyar nyelvterületnek ezen a részén a legkésõbben, csak 1940 után honosodott meg. Sajátos ízlésre vall a hurkafélék csomborral való fűszerezése. Érdekes, hogy a heti étrend csak itt kötetlen a magyarság körében.

A társadalomnéprajzi és a hiedelemvilággal kapcsolatos tények elemzésében kevesebb szabályszerű eltérés mutatható ki. Ilyenek a nagyszülõk mámi, táti megszólítása (román hatás?), valamint az apatárs kifejezés.

Nem jellemzõ a vénleányok tuskóhúzással való csúfolása, a pünkösdölés, lucázás, a pásztorok zajkeltése, alig van adat a kultikus tűzgyújtásról. Gyakrabban felbukkan a leányhalott zászlós temetésének az emléke, bevett szokás a megrontott tehén tejének ruhadarabveréssel való visszaszerzése. A hiedelemvilág itteni sajátos képzetei, hogy a boszorkány fatárgyba fúrt lyukon át nézve ismerhetõ fel, a holdban kapcát szárító pásztor látható, a nap- és holdfogyatkozást a kereszteletlenül elhalt gyermek okozza.

Az erdélyi magyar népi kultúra természetesen önmagában sem egységes. Határozott különbségek mutatkozhatnak a kelet- és nyugat-erdélyi kulturális elemek között; az utóbbiak a Tiszántúl felé mutatnak. Íme, néhány különbség a Székelyföld és a tõle nyugatra esõ kistájak közt: a juhtejet a Székelyföldön a juhász, nyugatabbra a parasztasszonyok dolgozzák fel, az elõbbiek bárány-, az utóbbiak sertésgyomrot használnak oltónak. A konyha neve a Székelyföldön eresz, belsõ-Erdélyben pitvar. Keleten nem volt, nyugaton volt kemence a házban. A szobai tüzelõ füstjét a Székelyföldön kürtõ vitte a padlásra, nyugatabbra konyhai szikrafogó továbbította a lepadolatlan konyhába. Az építmények az erdõben gazdag vidéken borona-, a Mezõségen sövényfalúak. Keletebbre keresztvéges és csapolt, nyugatabbra zsilipelt kiképzésűek a boronaházak. A Székelyföldön a szoknyát rokolyának, a posztókabátot zekének, belsõ-Erdélyben pedig fersingnek, illetve szokmánynak nevezik. A vajat a székelyek verttejbõl köpüléssel, tejverõ dézsában verik, Erdély többi részén tejfelbõl rázással állítják elõ.

Érdekesen körvonalazódnak a kistáji sajátosságok is. Pl. Háromszéken, mint eléggé nyitott és polgárosult peremterületen a népi kultúra elemeinek viszonylag nagyobb mérvű differenciálódását figyelhetjük meg. Sajátos étel itt a káposztalében fõzött köleskása.

Az MNA természetesen a magyar népi kultúra táji tagolódásának az itt vázoltnál jóval átfogóbb és árnyaltabb képét nyújtja. Ám az atlasz nem végcél, csak kiindulópont a további munkához, hiszen nemcsak az a fontos, hogy hol mi van, hanem az is, hogy milyen tényezõk állnak a szabályos (és a szabálytalan) eltérések hátterében; hogyan hagyományozódik, hogyan és milyen forrásokból újul meg, terjed, vagy miért veszti el talaját a kultúra egyik-másik eleme. Mi szerint érzik magukat együvétartozónak az egyes kis- és nagytájak lakói. A kutató dolga a magyarázat keresése; ehhez a szakirodalom eddigi eredményeit, a múzeumok gyűjteményeit és a saját tereptapasztalatait is hasznosítania kell.

Kár, hogy a térképlapokat nem egészítik ki a kommentárok, egyrészt feltárva a begyűlt teljes anyagot, másrészt megfogalmazva az illetõ kutatók minden bizonnyal tanulságos gondolatait. A térképezés már eddig is kitűnõ tematikus monográfiák, tanulmányok létrejöttének volt az egyik - nem kevés tanulságot kínáló - módszere (Szolnoky, Diószegi, Kisbán Eszter, Füzes Endre), s a felmerülõ kérdések száma csaknem végtelen. Ha a fiatalok figyelmét nem tereli el teljes mértékben a szaktudomány jelenlegi válsága, paradigmaváltása, az MNA, kiegészítve a szak-irodalom, a szakgyűjtemények és a terepmunka tanulságaival, nagyszámú és nagy fontosságú tudományos elemzés kiindulópontja lehet. De mindenképpen: az MNA immanens tudományos értékű forrásanyag, amely - Barabás Jenõ gondolatait idézve - "következetesen és tömören összegezi [...] a magyar népi kultúra fõ sajátosságait", továbbá nagy tömegű, kettõs rendszerezettségű anyagot nyújt, amely "a történeti, társadalmi tudományok műveléséhez nélkülözhetetlen matematikai, statisztikai eljárásmódok alkalmazását is lehetõvé teszi". Térképlapjai a más népek néprajzi atlaszaival összevetve megvilágíthatják a magyar népi kultúra Európában elfoglalt helyét. (Barabás, 1967.133.)

Gazda Klára

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék